Atomcsapásként érte a baloldali „demokratikus” ellenzéket a rezsicsökkentés. Csak összevissza beszélnek az ügyben, mind a mai napig. Az első ellenzéki reflexió rutinból érkezett, féltve a piacot. Azt mondták, hogy a kormány durván beavatkozott a piac működésébe, ami többszörösen üt majd vissza. Elmaradnak a fejlesztések az infrastruktúra javításával együtt, ami miatt zavarok keletkeznek a szolgáltatásban.
Nagy kár persze, hogy a szolgáltatók másfél évtizedes honi regnálása alatt vajmi kevés fejlesztést láthattunk. Még Brüsszel retorzióját is kilátásba helyezték, mert ugye a piac szent és sérthetetlen, de ha mi „keresztbe teszünk neki” akkor jön a kötelezettségszegési eljárás. Tapasztalva az intézkedési csomag kiemelkedően pozitív társadalmi fogadtatását, Bajnai Gordon arról beszélt, hogy a rezsiárak csökkentése teljesíthetetlen ígéret, röviden szélhámosság. A kormány átveri a népet. (Mint ahogy ők is tették.) Ebből a kijelentésből viszont logikusan következik, hogy akkor lennie kell egy másfajta, azaz „teljesíthető szélhámosságnak” is ebben az ügyben. Meg kell próbálkozni tehát valami effélével. Ennek jegyében dobták be az áfacsökkentés ötletét. Arról nem szóltak ugyan, hogy a hajdan az energiahordozókra alkalmazott legkedvezőbb áfakulcsokat az ő regnálásuk alatt emelték fokozatosan magasabbra és magasabbra. Azt sem bánják, hogy az áfára való hivatkozás oly átlátszó trükk, mint az ablaküveg. Ugyanis ha csökken a forgalmi adó, akkor az állam bevételei csökkennek, és növekszik az államkassza hiánya, aminek nem kívánt mértékétől éppen az elmúlt években sikerült megszabadulnia a kormánynak. Tipikus „csöbör-vödör” helyzet. Az adófizető kap valamit az egyik zsebébe, a másikból viszont kiveszik ugyanezt.
Más a helyzet a rezsiárakkal. Csökkentésük a külföldi tulajdonú szolgáltatók extraprofitját érintette, abból csípett le egy kicsit a kormány. Bízva abban, hogy így azok is be tudják kapcsolni télen a fűtést, akiknek a magasabb árak miatt fagyoskodniuk kellett. Így az áfabefizetés sem csökken. Az ellenzéki érctorkok azt is harsogták, hogy a szolgáltatók ki fognak vonulni az országból, mert nem jutnak profithoz. Talán elfelejtették az EMFESZ-es történetet? Egy bizonytalan tulajdonosi hátterű gázszolgáltatónak egy időre sikerült befurakodnia a rendszerbe, s nyolc százalékkal olcsóbban szolgáltatott, mégis profitot teremtett. Tette ezt addig, míg az irigyei meg nem fojtották zsíros nyereségüket féltve, és ki nem szorították a piacról. Érdekes, hogy akik megnyerték az EMFESZ volt ügyfeleit, azok egy ideig szintén alacsonyabb árakon szolgáltattak, de csak az új ügyfeleiknek! Csehországban viszont a kormány új szolgáltatói engedélyeket adott ki, s ennek hatására verseny keletkezett. A nagy külföldi szolgáltató önként – de nem dalolva – csökkentette szolgáltatása árait. Nálunk a piac még mindig az oligopóliumok kezében van. Bajnai ijedelmében azt is tervbe vette, hogy inkább pénzt adna energiatakarékos háztartási beruházásokra, csak ne csökkenjenek a rezsik. Vajon miért nem tette, amikor ő volt az uniós források elosztásának főnöke, és főként amikor a miniszterelnöki székben ült? Az ötlet ugyan jó és megvalósítandó, de semmi köze ahhoz, hogy az energiaárak ma is zsíros profitokat tartalmaznak, és tovább csökkentendők. Kár, hogy a megváltó ötletek mindig csak akkor jutnak a „demokratikusok” eszébe, amikor ellenzékben vannak. Kormánypozícióban a megszorításokat kedvelik. A legviccesebb balos megnyilvánulás úgy hangzott, hogy ők sokkal többel mérsékelték volna a rezsiárakat. (Újabban már akár harminc százalékról beszélnek!) Ehhez talán magyarázatra sincs szükség. Az sem nívódíjas, hogy a rezsicsökkentéssel megint a gazdagok járnak jól, mert ők sok gázt égetnek és sok áramot használnak. Érdemes azt is összefoglalni, miként jutottunk abba az abszurd helyzetbe, hogy kormányzati lépéssel kellett és kell még ezt követően is a rezsiárakat csökkenteni. Erről a „demokratikusok” egy szót sem szólnak, mert feledékenyek. 1995-ben éppen ők (MSZP–SZDSZ-kormány) adták el az energiaszolgáltatókat és a termelőkapacitás jó részét is, bagóért. Ráadásul nyolcszázalékos profitra vállalt az állam garanciát. Az árszabályozást is feladták a „piaci szabadság” jelszavával. A Bokros–Surányi-csomag hatására szükség sem lett volna a profitgaranciára, a befektetések így is két év alatt megtérültek. Azóta meg többszörösen. Olyan módon privatizáltak (a szó jelentése: magántulajdonba adás), hogy nem történt privatizáció, mert az új, külföldi tulajdonú szolgáltatók zöme valójában állami tulajdonú cég. Az történt, hogy biztosabb alapokra helyezték a tulajdonos külföldi államok költségvetését a hazai kárára. A kiesést pedig a hazai fogyasztókon a „piac” leverte. Az állam sorozatos áfaemelésekkel vette ki részét az „üzletből”. Persze ő is, akárcsak a külföldi cég, az állampolgárok kárára. Nem véletlen, hogy a hazai „demokratikusok” az érintett nyugati kormányzati körökben nagyon népszerűek, de idehaza nem. A rezsicsökkentést beindító Orbán-kabinet esetében ez pontosan fordítva van. Baloldali „hazafiak” menetrend szerint kapják a külföldi kormányok becsületrendjeit, van úgy, hogy évente többet is, a rezsicsökkentő kormány tagjainak pedig becsületsértő jelzőket vágnak a fejükhöz és gúnyrajzokat közölnek róluk. Manapság a „demokratáink” szakmányban járnak rettegni minden lehetséges külföldi fórumra. Arról beszélnek, hogy féltik a veszélybe került magyar demokráciát, pedig inkább az elapadó havi apanázsukért aggódnak. Az ő demokráciájuk nekik busás baksist, a népnek viszont nyomort hozott. Ők rettegnek a saját bejáratú demokráciájukért, mi viszont megvédjük a miénket.
Magyar Hírlap
Hunhír.info
