Köteteket lehetne írni erről a rettenetről – bürokrácia – amiről feltételezem minden külön felmérés nélkül, hogy még az életünket is több évvel megrövidíti. Ennek ellenére most mégis egy jó tapasztalattal kezdenék.
A balkáni béketeremtés, majd -fenntartás során minden résztvevő nemzetiségtől függetlenül személyazonosító kártyát kapott. Ez a lapocska – mérete a bankkártyához hasonló – tartalmazott egy arcképet, nevet, rendfokozatot, ha katona a tulajdonos, nemzetiséget és egy számot. A hamisítás elleni védelmet egy hologram biztosította.
A lényeg az, amit ez a kártyácska tudott! Ez volt az útlevél, a jogosítvány, az adómentes vásárlási engedély, a belépési engedély, segítségével korlátlanul tankolhattál, étkezhettél, pihenhettél bármelyik bázison. Minden felhasználási helyen ellenőrizhető volt egy kis kézi leolvasóval, de háttéradatait mindenki csak a rá vonatkozó mértékben ismerhette meg.
Evvel szemben próbáljuk végiggondolni egy egyszerű reggeli induláskor a kocsinkba ülve hány igazolványt, igazolást, engedélyt és egyéb cetlit kell magunkkal vinni.
Visszatérve az akkori földön járó valóságra, tombolt a bürokrácia.
Történt, hogy az egyik, víztározókkal megszaggatott hegyi folyócskán egy acél szerkezetű, mobil 40 méteres hidat kellett telepítenünk. A telepítés után a híd őrzését a rajta való forgalom szabályozását más nemzet végezte.
Ne gondoljunk valami kis gyufaszálra, a szerkezet 60 tonna teherbírású acél, bármilyen kerekes vagy lánctalpas eszköz közlekedhet rajta.
Valamelyik víztározót – soha nem tudtuk meg melyiket – gondatlanul megnyitották, vagy átszakadt (?) – és így körülbelül 2 m magas szökőár rohant végig a folyón. A mi hidunkat lábastól, horgonyostól, fedélzetestől több mint két kilométerre elsodorta, közben úgy összegyűrte a 40 méter hosszú acélmonstrumot, mint egy papír zsebkendőt.
Jegyzőkönyv, helyszíni vizsgálat, fontoskodás, fenyegetés, ahogy szokott. Ez ügyben négyszer voltam Boszniában, négyszer írtam le ugyanazt. Kivédhetetlen hadműveleti veszteség. A bürokrata hiszti csak nem csillapodott, de a végén kiderült, hogy mi a baj.
A miniszternek 25 millió forintig volt joga valamilyen eszközt törölni a hadrendből, ez a híd meg egy kicsit drágább, arra meg nincs jogszabály.
Mattot kapott a bürokrata!! Ma sem tudom, hogy a papírról hogyan tűnt el a híd, csak a valóságos sorsát ismerem.
A saját kantinunk működése is az irodakukacok csúcsteljesítménye közé tartozik. Csak erre a célra gyártott forintkártyával lehetett vásárolni fogkrémet, cigit, egy üveg bort vagy sört. Ennek okát kötetnyi nemzetközi kereskedelmi jogra-, a két ország kétoldalú kapcsolataira hivatkozva indokolták. Minden más táborban volt kereskedelmi egység, olyan valutáért, ami éppen nálad volt, de igen sok helyen működött pénzváltás is. Mi meg magyarázkodtunk a hozzánk betérőknek – kötelező volt az ellátás –, hogy nálunk nem csak valutáért, de még aranyért sem tud venni egy üveg egri bort!
Igen megzavarta a hazai bürokraták tisztánlátását néhány nemzet üzemanyag-ellátási rendje. Az egyik 1000 lóerős tológépünk télen a kanadaiak körzetében dolgozott. Az Ő felfogásuk szerint, ami saját táborunkban, az Ő feladatrendszerében dolgozik, természetes, hogy üzemanyagot fogyaszt. Ezért aztán azt, hogy ki mennyit tankol, nem is mérték, csak azt, hogy van-e a kútban elegendő gázolaj. Elég nehéz volt itthon elmagyarázni, hogy a gép ment 200 üzemórát, de nem fogyasztott egy csepp üzemanyagot sem.
Végezetül egy minden rendet, törvényt, jogszabályt megsértő, általam elkövetett hibát írok az öntöttvas rugalmasságú bürokraták okulására.
Táborunk létszámának egy jelentős része – őrök, szakácsok, hírközpontosok, néhány törzsbeosztott – életét a tábor határolta 500×500 méteres területen élte hónapokig. E bezártság feloldására vasárnaponként írattam menetlevelet két UAZ-ra a tőlünk 6-8 kilométerre lévő Száva-holtágon való horgászáshoz. Természetesen engedélyt kértem a helyi önkormányzattól, horgász egyesülettől. Az a 8-10 fő, aki ráért, percek alatt behívható, de legalább egy kicsit oldja a monoton, ingerszegény környezet okozta feszültséget.
Jött az ellenőrzés, megállapította, hogy jogtalanul biztosítottam úgynevezett kulturális célra gépkocsit, mert ez a jogcím már megszűnt.
Írhattam volna a menetlevélre felderítést, híd-, útellenőrzést, amit akarok, de nem szeretek csalni, az eredmény – pihenés, kikapcsolódás – pedig engem igazolt. Nem szoktam zsarolni, de nagyon mérges voltam a cerberusokra.
– Hova szól a menetleveletek? – kérdeztem.
– Ide a táborba – volt a válasz.
– Akkor mit kerestetek tegnap, szolgálati kocsival a szomszéd kisvárosban?
Nem volt válasz!
Így Ők gyorsan rájöttek az írott malaszt és a valóság kapcsolatára. Kérek minden ceruzaforgatót – mert azért Ők is fontosak – mielőtt ír, vagy dönt, élje bele magát a helyzet valóságába.
Tián József
utászezredes
Hunhír.info
