A húsvét az emberi létezés minden bizonnyal legősibb ünnepe. Különlegességét az adja, hogy az elmúlt évezredek során lassan, fokozatosan épültek egymásra azok a szakrális rétegek, amelyek az ember lelki, erkölcsi, szellemi „testét” megformálták ezekben a történelmi időkben. A szertartások, a szimbólumok, a rítusok mind, mind ezekről az egymásra épülő rétegekről tudósítanak.
Az egész olyan, mint egy kultúrantropológiai „mélyfúrás”, ahol az egyes rétegek misztikus történetei bepillantást engednek számunkra az emberi lét legmélyebb rétegeibe. Ezekben a rétegekben az ember legősibb tapasztalata az volt, hogy minden ciklikusan változik. Az ősi korok embere, ha körülnézett, azonnal észlelte a napszakok, az évszakok változását, és főként a neki eleségül szolgáló élőlények szaporodási ciklusait. Az első ilyen jellegű tapasztalatai logikusan vezették arra a felismerésre, hogy egy számára láthatatlan világszervező értelem alakította ki és tartja fenn ezt a rendet, a létezés rendjét. És mivel minden bizonnyal a tél jelentette számára a legnagyobb próbatételt, így mi sem lehetett természetesebb, hogy határtalan öröm, mámoros felszabadulás volt számára, ha eljött a tavasz. Minden bizonnyal ez a húsvét legmélyebb spirituális rétege, a tavaszünnep, a sacre du printemps, vagyis a tavaszi áldozat. Merthogy áldozat nélkül nincs emberi mű. Ez az ember másik ősi tapasztalata, tehát, hogy áldozat nélkül nincs alkotás, teremtés az emberi világban.
A legősibb misztériumjátékok, a mítoszok, a balladák, az ősi mesék mind erről szólnak: vagyis, hogy: ex nihilo nihil fit. Semmiből semmi sem lesz, valami csak valamiből épülhet. Az emberi lét legmélyebb lényege, hogy mindig készen kell állni arra a teremtő munkára, amely az áldozatban nyilvánul meg. A tél a létezés nagy rostája volt minden időkben. Itt mindig kiderült, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség dönt el mindent. Csak az az élőlény és közösség maradt életben, amely türelmes, kitartó iparkodással, hibátlanul formálta önmagát és környezetét ahhoz, hogy bírja és tűrje a tél kemény próbatételét. Így aztán csak az ünnepelhetett önfeledten, akinek „volt mit ünnepelnie”, vagyis, aki életben maradt. És aki életben maradt, annak tovább kellett vinnie az életet, teremtettségét azzal hálálni meg, hogy ő is teremt: új életet. De előbb a megtisztulás, majd hálaadó áldozat a teremtés urának, és aztán a szaporodás boldog, mámoros öröme, ez a húsvét legősibb rétege. A böjt, a télre felhalmozott testi tartalékoktól való megszabadulás, de akár a hajlékunk gondos kitakarítása is mind-mind ezt a megtisztulást jelképezi. A ma is létező nagy világvallások ezt a tavaszünnepet, a megújulás, feltámadás, a pusztulás, az enyészet után mindig feltámadó élet örök diadalát szőtték bele az emberi lét végtelen történetének általuk sodort szövetébe. A mi világszervező értelmünket adó kereszténység Jézus kereszthalálának áldozatával, majd feltámadásának biztató üzenetével írja le ezt a történetet. Vajon megértjük-e az Újszövetség e végkifejletének drámai üzenetét? Azt, hogy öt nappal keresztre feszítése előtt, virágvasárnapon még vidám, felszabadult örömmel fogadja őt Jeruzsálem népe. Az a nép, amely pénteken már hörögve követeli és élvezi végig látványosságként kínhalálát. És, hogy aztán amikor korbáccsal veri ki a kufárokat a templom előteréből, már előkúszik a végzet sötét árnyéka, hisz Jézus itt, akárhogyan is kerülgetjük, kétszeresen is tragikus vereséget szenved. Egyrészt, mert ő, aki a szeretet erejével érkezett, itt brutális erőszakot és az ezt jelképező korbácsot kénytelen használni. Másrészt, bár erről nem szól a történet, amint Jézus eltávozott, a kufárok gyorsan visszaszivárogtak, és van egy másik, még rosszabb hírünk is, hogy tudniillik ma is ott vannak. Számosabban és zajosabban, mint valaha.
Fülsértő, cinikus, gátlástalan lármájuk közepette éppen most zabálják fel a „disznó” országok (PIGS – Portugália, Itália, Görögország, Spanyolország) népét, és minden javait. Jézus egyetemes szeretete talán sikeresen fékezte az elmúlt két évezred során a kufárok háromezer évvel elkezdődött haláltáncának mindent elpusztítani igyekvő drámáját, de legyünk őszinték, megállítani máig sem tudta. A kereszténység a cinikus deszakrális Nyugat globalitásának „szép új világában” még a mélyen hívő emberek többsége számára is legfeljebb egy szép és mélyen átélt hobbi. (Az egyházak hivatalos „besorolása” sem sokkal több ennél, magáról az állam és az egyház szétválasztásáról már nem is beszélve, hisz ez nagyjából a „lét és létező” szétválasztását jelenti.) És nem is tud más lenni, hiszen reggeltől estig szinte egyebet sem teszünk, mint megtagadjuk Jézust. Szinte csak csupa olyan dolgot művelünk, amiről pontosan tudjuk, hogy a minket körülvevő kufár világ önfelélő, létpusztító őrjöngését szolgálja. Magyarázat persze mindig akad gyávaságunkra, meghunyászkodó behódolásunkra, csak mentség nincs és nem is lesz soha. A húsvét tehát ad „munkát” bőven! Legalább kicsit merengjünk el azon, hogy vajon méltók vagyunk-e a megváltásra. Vajon a megtisztulásunk kellően őszinte-e ahhoz, hogy méltók legyünk a kegyelemre? Vajon a teremtettségünket méltó módon háláljuk-e meg azzal, hogy mi is teremtünk, hogy megszüljük és testi-lelki épségben és egészségben felneveljük a következő nemzedékeket? És végül, merjük-e végre nevén nevezni a dolgokat, és bátran, hittel cselekedni azt, amit Jézus hirdetett és hagyott örökül ránk? Ne hamarkodjuk el a választ, de azért ne is késlekedjünk sokat, mert az idő most nem nekünk dolgozik.
(Magyar Hírlap Online)
Hunhír.info
