Göncz Árpád nemzetellenes tetteit nem lehetett a katona találékonyságával kivédeni, hiszen a politikai és katonai lehetőségek, melyeket Kárpátalja, Szlovénia s a Felvidék ügyeiben elszalasztott, nehezen térnek vissza… Az alábbi történet viszont amellett, hogy “mindenki Árpi bácsijáról” is szól, szórakoztató kordokumentum.

1995 vége 1996 eleje. Amerikától Nepálig egy sor ország már meg is unta a délszláv béketeremtést. A mi politikai vezetésünk is, a szokásos néhány éves késéssel észrevette, hogy lenne valami tennivalónk itt a szomszédban. Utazgatás Brüsszelbe, kérdezgetés, ajánlgatás, egyezkedés, majd döntés, hogy mi is megyünk.

Mi katonák, felfedezve ezt a „lázas készülődést” minden tilalom ellenére elkészítettünk 5-6 változatot, ha mégis menni kellene.

A sok nemzetközi és parlamenti huzavona után megszületett a döntés egy mozgásbiztosító műszaki zászlóalj kiküldése ügyében. Ilyen kész változatunk volt, megnyugodtunk. Egy napra!

A parlamentben, már nem tudom melyik önbizalomban dúskáló civil „hadvezér” javaslatára, nem képzett, összeszokott katonák mennek, hanem minden magyar állampolgár, aki pályázik békefenntartónak. Ennek megfelelően több mint 8000 pályázat ömlött be a HM egyik irodájába.

A feladat adott volt. Válassz ki a papírokból 400-at, értesítsd, hívd be, szereld fel, képezd ki, legyen összeszokott csapat.

Két nap válogatás, két nap kiértesítés, három nap személyi beszélgetés és alkalmassági vizsgálat! Ezután behívás kiképzésre!

Nem részletezem, hogy azzal a 30-40 főnyi hivatásos parancsnokkal hogyan rendeztük alegységbe azt a 400 fő körüli civilt, akinek se papírja, se ruhája, se felszerelése nincs, csak némi halovány emlékképe egykori katonai szolgálatáról.

Mindez december 05. és 15. között történt. Zömük még egymás nevét sem tudta, de már érkezett a felszerelés. Önálló nagy technikai eszköz – teher- és speciális gépkocsi, építő- és földmunka gépek, harcjárművek – mintegy 250 db, ezen kívül 160 vasúti konténernyi anyag és felszerelés. Volt közöttük használhatatlan, cserére szoruló, de volt túlbuzgó szolgálati ág is.

Az egyik nap gyanúsan mosolyogva jött hozzám az atya, a katolikus lelkészünk.

– „Ezredes Úr, segíts rajtam! Nincs itthon senki az egészségügytől se a humán szolgálattól, én tartom a frontot. Megteszek én mindent, amit csak lehet, de azt ne kívánjátok, hogy az előbb érkezett 3000 db óvszert én vegyem át! Mit szólna a püspök úr, ha megtudná, hogy ennyi óvszerrel vonulok a háborúba!?”

/Az atya az egyik legnépszerűbb katonánk lett, az óvszerekre meg tényleg nem volt szükség!/

Közben az önjelölt „hadvezérek” tovább törték a fejüket. Parlamenti vita döntött arról, hogy szereljük le a harcjárművek toronyfegyvereit, a hadszíntéri elhelyezésünket legfeljebb 50 km-re hagyhatjuk el, itt meg fejezzük be azt a felesleges kiképzést és mindenkit küldjünk haza karácsonyra és szilveszterre.

A szabadságot betartottuk, a többit meg igyekeztünk pótolni. A határidők nem változtak, január közepén indulni kell. A protokoll csúcspontja a köztársasági elnök útba indító szemléje volt.

Megjött az elnök biztonsági stábja, időpont- és programegyeztetés. Alakuló tér, beszéd, zászlólengetés és el. Semmi gond! Senki nem veszi észre, hogy még nem vagyunk készen, kell még néhány nap, hogy a kinti készenléti időt – február 1-jét – tartani tudjuk.

Vége a protokollnak, kísérjük az elnök urat a távozáshoz besorolt konvojhoz. Megszólalt az elnök úr, ő még ráér és szeretne integetni a busszal vasútállomásra szállítandó katonáknak. Az igaziak már a vasúton dolgoztak a berakásnál, de az óhajnak eleget kellett tenni. Gyors rögtönzött tájékoztatás közben szerveztem egy buszra való katonát a laktanya egy másik alakulatától. Feladat: Integetni a kapu előtt. Megtörtént! Óriási sóhaj!

De csak egy percig! Újabb elnöki óhaj! Ő a vonatot is szeretné elintegetni. Ha bevalljuk, hogy miniszteriális szintű elöljáróink hazudtak a készenlétet illetően, akkor nekünk fejünket veszik.

A biztonságiak is bajban voltak a programváltozás miatt, így nem volt nehéz rábeszélni őket egy félórás időnyerésre.

Parancs a vasútállomásra: Mindegy, hogy mi van berakva, vagy milyen sorrendben, azonnal toljatok össze egy szerelvényt, legyen benne két személykocsi tele katonákkal! Mehettünk integetni!

Az első szerelvény méltóságteljesen kigördült – én még ilyen össze-vissza katonavonatot nem láttam –, mindenki elégedett volt. Már csak egy telefon kellett a következő vasútállomásra, hogy állítsák félre, majd küldjék vissza a csodavonatot.

A következő két napban rendeztük a sorokat, pótoltuk a lemaradást elindítottuk az utolsó szerelvényt is.

Tián József
utászezredes

Hunhír.info