Jelenleg csak a külföldiek kezében lévő hazai államkötvények kamatfelára (kockázati felára) miatt távozik az országból a GDP több mint egy százaléka. Százmilliárdos összegben viszi ki a forrásokat felárként a lakossági és vállalkozói hitelezési szektor is, kiváltképp a devizaalapú hitelezés miatt. A hazai és az anyacégek országaiban fizetett bérek különbözetét megtakarító termelő cégek sem panaszkodhatnak, hiszen az itteni cégek az anyacégek hatékonysági szintjén dolgoznak.
Az Európai Unió hétéves keretköltségvetései mindig nagy kínok közepette születnek meg. Így volt ez legutóbb, 2006-ban is. Akkor a soros elnök Egyesült Királyság nevében Tony Blair próbálta – sikerrel – a minimumra szorítani a végösszeget, úgy, hogy az a tagok egyesített GDP-jének még az egy százalékát sem érte el.
A madzagra azzal kent némi mézet, hogy lehetővé tette a rászorultaknak, hogy akár hazai 15 százalékos résszel is beadhassák a pályázatokat. Az uniós szolidaritási elv fő céljának, a kohéziónak (felzárkóztatásnak) az elmúlt hét évben a közösség lemaradt országai a közelébe sem kerültek. Néhány kedvezményezett, mint hazánk, relatív leszakadása még fokozódott is, ráadásul nemcsak a nettó befizetőkkel szemben, de a frissen (2004-ben és 2007-ben) csatlakozott országokhoz képest is. A kitűzött céltól, a felzárkóztatástól való eltávolodás azt követelte volna, hogy a következő hétéves periódusban növekedjenek a források legalább a szabályok adta maximumig. Ehelyett –hivatkozva a magát makacsul tartó válságra – a nettó befizető országok tovább szűkítették a forrásokat. A saját választóiknak szóló belpolitikai célzatú érvelésükhöz jól jött, hogy a gazdaságok teljesítőképessége mérséklődött, tehát csökkent a bázis, az a nemzeti jövedelem, ami a befizetések alapját képezi. Időközben viszont nőtt a nettó igénylők tábora is azzal, hogy Románia és Bulgária már a teljes költségvetési időszakra élvezi a forrásokat, szemben azzal, hogy a korábbi időszakban három évig még nem voltak igénylők.
További akadályokat is beiktattak a rendszerbe azzal, hogy az egyes országok nem vehetnek többet igénybe a kasszából, mint GDP-jük 2,6 százaléka. A költségvetési feltételek úgy értékelendők, hogy az unió ugyan változatlanul fenntartja a nemzeti korlátozásoktól mentes piaci közösséget, sőt annak intenzitását fokozni is óhajtja elsősorban a szorosabb pénzügyi integrációval – mint a költségvetési unió, a bankunió és a közös bankfelügyelet –, ugyanakkor valójában lemondott a valós felzárkóztatásról. Annak ugyanis már évtizedes bizonyítéka van, hogy az egy százalékból az nem megy, ennél magasabb szintű költségvetési hozzájárulásról pedig a nettó befizetői csoport meg hallani sem akar. Ilyen körülmények között a perifériaországokból (nettó kedvezményezettek) a nekik a közös költségvetésből jutó támogatásnál sokkal magasabb összegű a jövedelemkiáramlás. Valójában éppen a nettó befizetőkhöz, a legfejlettebb oszágokhoz.
Értékelni a magyar tárgyalófél teljesítményét mégsem a kívánatos forrásnagyság, hanem az adott és nagyon szűkre szabott lehetőségek keretében lehet. Minden felvetés, ami arról szól, hogy a kisebb közös tortából sokkal nagyobb abszolút összeget lehetett volna kialkudni, mellőz minden realitást, nem több, mint egyszerű politikusi szédítés. Az viszont a felkészült tárgyalási pozíciót jelzi, hogy az előzetesen valószínűsített 30 százalékos forrásvesztés helyett az csak alig több mint tíz százalék lett. Annak ellenére, hogy az elérhető forrástömeg majd 5 milliárd euróval kisebb, felettébb értékelhető, hogy a megmentett és kiharcolt pénz meg ennél több. Sikerült tudatosítani, hogy hazánk az elmúlt években nem felzárkózott, hanem még jobban leszakadt. Nem árt emlékeznünk arra, hogy a szocialista tárgyalófél 2003-ban beérte az agrárpénzek 25 százalékával, miközben az ugyancsak szocialista lengyel kormány 55 százalékot ért el szívósan tárgyalva. El is árasztotta hazánkat azonnal az importélelmiszer a környező országokból. Ausztriában is arra voltak büszkék 2004-ben, hogy megsokszorozták a hazánkba irányuló tej- és húskivitelüket. Ilyent a világ nem látott ezer év óta. A szociknak azonban ez is sikerült. Nem fair a kívánatos és a lehetséges közötti szambával operálva érvelni, ha értékelni akarjuk a valós eredményeket. Az új EU-keretköltségvetést látva az végképp világos, hogy ebből az összegből ezután sem lesz felzárkózás, mert ahhoz rém kevés, ez tény.
A felzárkózáshoz pótlólagos források kellenek. Annak negyedszázados tapasztalata van, hogy a hazánkba települő külföldi tőkétől egyedül nem várható el a felzárkóztatási fordulat, különösen nem azokban a szektorokban, amelyek nem a termelésben, hanem a közvetítésben vesznek részt, mint a pénzintézetek és a kereskedelmi hálózatok. Pótlólagos forrásokat a felzárkóztatáshoz úgy lehet teremteni, hogy ezek extra profitját csökkentve növekedhet a hazai vásárlóerő, és források keletkeznek a hazai tulajdonú vállalkozásokban is. Ez a pótlólagos hazai forrásteremtés kezdődött el az ellenzői által unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika keretében.
Források felszabadítása elsősorban a monetáris politika talpra állításától várható. Jelenleg csak a külföldiek kezében lévő hazai államkötvények kamatfelára (kockázati felára) miatt távozik az országból a GDP több mint egy százaléka. Százmilliárdos összegben viszi ki a forrásokat felárként a lakossági és vállalkozói hitelezési szektor is, kiváltképp a devizaalapú hitelezés miatt. A hazai és az anyacégek országaiban fizetett bérek különbözetét megtakarító termelő cégek sem panaszkodhatnak, hiszen az itteni cégek az anyacégek hatékonysági szintjén dolgoznak. A hazánkban működő külföldi szektorokkal köthetők olyan megállapodások a jut is, marad is elv alapján, hogy az EU-ból várható és a felzárkóztatást szolgáló források szükséges mértékű kiegészítése megtörténhet. Ehhez azonban olyan elkötelezett hozzáállás kell, amit megfigyelhettünk az új keretköltségvetés kitárgyalásánál, és nem olyan, amit a ballib kormány az agrárpénzek kitárgyalásánál mutatott 2003-ban. Legyen bár bármilyen bőséges kínálat a hitelpiacon, az eladósodás csak újabb és újabb megtorpanásokhoz vezet, mint történt ez az elmúlt negyedszázadban sorozatban.
Boros Imre – Magyar Hírlap
Hunhír.info
