Tizenkilenc hónap hosszú idő. Mégis meglepő átgondolni, hogy mindössze ennyi, bő másfél év van már csak hátra a következő választásig. Az világos, hogy a józan észt, a tárgyilagosságot és a dolgokat helyükön kezelő gondolkozást erősen próbára tevő időszak vár ránk, erre időnként magamat is figyelmeztetni szoktam.

Ne legyen illúziónk: amit eddig tapasztaltunk, az csak gyenge előzmény, hisztéria jön, hiszen ez szinte minden szereplő érdeke. Nekik ugyanis ez hasznos: az ellenséget démonizálni, a tétet emelni kell – addig biztosan, amíg a verseny nem lefutott.

Ha szemügyre vesszük a szeptemberi közvélemény-kutatási adatokat, mindenhol ugyanazt látjuk. A kormánypárt jelentős előnnyel vezet, ugyanakkor mindössze a teljes népesség húsz százaléka környékén mérhető ma már csak a támogatottsága. Ez a kétmilliónál kevesebb választót jelentő bázis nagyon csalóka képet mutat: akár elegendő is lehet a sima győzelemhez, de csak abban az esetben, ha 1) az ellenzék megosztott marad és 2) a bizonytalanok hatalmas tábora tömegesen nem választ magának más pártot. Ebben a helyzetben elméletileg két dolgot tehetne a Fidesz: törekedhetne arra, hogy 1) az elpártolt szavazóit visszacsábítsa, vagy 2) konzerválja a kutatásokban most látható állapotot. Miután az előttünk álló hónapok nem ígérnek komoly, a mindennapokban is érzékelhető kormányzati sikereket, a Fidesz egyértelműen a második megoldás irányába látszik mozdulni. Erről szól a törzsbázist megcélzó retorika, amiről a szeptemberi cikkemben írtam ugyanitt, s erre utal a választási rendszer és választási eljárás átalakítása. Különösen a minden felmérés szerint rendkívül népszerűtlen, még a Fidesz szavazóit is megosztó előzetes regisztráció erőltetése árulkodó: a kormánypárt általában figyelembe veszi a választók véleményét, itt azonban feltehetően annyira fontosnak gondolja a regisztrációtól (lehet, hogy tévesen) várt hatásokat, hogy a népszerűtlenséget is vállalja.

Ha a Fidesz sikeresen tartja meg a mai szavazóit és sikerrel éri el, hogy az ellenzéknek se legyen több szavazója a mainál, valóban nyerhet. A kutatások szerint a baloldali ellenzék (MSZP, DK, LMP) tábora ma együtt ugyan már eléri a Fideszét, de ez az egység a politikai elitek szintjén is kétséges, szavazói szinten pedig „most vasárnap” biztosan nem működne, hiszen erre kondícionálni, szoktatni, tanítani kell a választókat. Az egységesülés és az ellenzéki szavazók egybeterelése pedig nem nagyon mehet másképp, mint a másik oldalon a kormánypárti szavazók megtartása: az ellenfél démonizálásával és az általa megjelenített veszély felnagyításával. Nincs kétség, alapvetően ennyi lesz a program: ez a hosszú választási kampány egyetlen kérdés köré rendeződik majd, minden más ügyet, célt és személyt alárendelve, besorolva. Beszélünk ugyan majd gazdaságpolitikáról, nyugdíjakról, egészségügyről és közbiztonságról, de mind a két oldal abban lesz érdekelt, hogy a választás a végén egyetlen kérdésre egyszerűsödjön: arra, akarjuk-e, hogy Orbán Viktor a helyén maradjon. S innentől válik el a két történet: az egyik oldalon nemzeti érdekről, az alapvető értékek védelméről és a visszarendeződés veszélyéről szólva, a másikon pedig a diktátor elkergetéséről és huszonnegyedik óráról, az utolsó lehetőségről beszélve.

„Egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal” – Orbán Viktor fogalmazott így 2010 elején abban a nagy figyelmet kapott írásában („Megőrizni a létezés magyar minőségét”), amelyben többek között felvetette annak a lehetőségét, hogy “az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válasszuk, ne a másik féllel folytatott folyamatos és állandó küzdelem határozza meg gondolkodásunkat”. Sok minden másként alakult később, de talán pontosan az állandó harc visszatérése, felerősödése jelezte leginkább, hogy a „centrális erőtér” megvalósítása lényegesen nehezebb lehet, mint ahogy az 2010-ben látszott. 2012 kérdése ennél sokkal egyszerűbb és szinte kizárólag 2014-ről szól.

Török Gábor – Heti válasz

Ez mind szép és jó lenn akkor, ha a szerző nem feledkezne meg egy fontos tényről. A patkóban nem csak a “diktátor” párja és szövetségese, valamint a “demokratikus ellenzék” ül, ott van a Jobbik. Ez valahogyan mindig kifelejtődik.

Hunhír.info