A hatalom mindig azok kezében van, akik az adott emberi közösség anyagi és szimbolikus erőforrásait, illetve azok elosztását ellenőrzik. Ezek ma olyan európai székhelyű, ám valójában globális pénzhatalmi rendszerek, amelyek a nyilvánosság előtt önmaguk puszta létét is tagadják.

Ha megbukik a birodalom

A híres antropológus, Jared Diamond magyarul is megjelent sikerkönyve az Összeomlás címet viseli. Diamond nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy felderítse, milyen okok játszottak közre a nagy birodalmak összeomlásában.

Egy birodalom összetett rendszer, így a feladat nem könnyű, de a könyvből azért mégiscsak felsejlenek az alapvető okok. A birodalom úgy működik, hogy irányító központjai az anyagi és szimbolikus erőforrá-sok jelentős részét magukhoz ragadják a perifériákról, és aztán ezekből az erőforrásokból fedezik a birodalmi elit és környezete szükségleteit, valamint a birodalom üzemeltetésének költségeit. Az összeomlás többnyire akkor kezdődik, amikor a birodalmi központ mértéktelenné válik. Részben úgy, hogy olyan sok erőforrást szív el a perifériákról, hogy az már a perifériák helyi társadalmainak elemi szintű újrateremtési folyamatait veszélyezteti. Részben pedig úgy, hogy egyre inkább elhanyagolja a rezsiköltségeket, és az elszívott erőforrásokat kizárólag saját céljaira fordítja. És – ami talán a leglényegesebb – hajlamos maga is elhinni azokat az önfelmentő hamis ideológiákat, amelyek a mind emiatt sokasodó kudarcokért a perifériák népét teszik felelőssé. Mindennek azonban viszonylag rövid időn belül végzetes következményei lesznek. A perifériák reprodukciós katasztrófái nyomán ugyanis éhínségek, járványok és lázadások láncreakció-szerű lebomlási folyamatai indulnak el, amelyek egy bizonyos kritikus pont után már semmilyen erőfeszítésekkel sem visszafordíthatók, s a birodalom összeomlik.

Néhány évvel ezelőtt még teljesen abszurd vállalkozás lett volna ezt a forgatókönyvet Európára alkalmazni. Ma már nem az. Európa bajban van, eddigi történetének talán legkritikusabb válságát éli át. Noha Európa a Római Birodalom széthullása óta formálisan soha nem szerveződött egyetlen birodalommá, de valójában mindig létezett rejtett birodalmi szerkezete, amelyet általában valamilyen békerendszer testesített meg. A wormsi konkordátumtól a westfáliai békén át a Szent Szövetségig és az antantig, valamint most az Európai Unióig bezárólag mindig kialakult egy olyan megállapodás-rendszer, amely ezt a rejtett birodalmi szerkezetet megtestesítette. És amikor ezeknek az egyezségeknek a mélyszerkezetét kikezdte a mértéktelenség, az összeomlás hamarosan bekövetkezett. A pusztító háborúk mindig akkor robbantak ki, amikor az önmagát túlélt birodalmi szerkezet meggyengült, ám a hatalmi rendszer főszereplői nem tudtak megegyezni az új birodalom alapvető szerkezeti elemeiben. Most is erről van szó, kimerülni látszik az a birodalmi egyezségrendszer, amelyre a második világháború utáni birodalom épült. Ez önmagában még nem volna katasztrófa, ám az új birodalmi egyezség létrejöttét egyelőre szinte lehetetlenné teszi egy sajátos csapdahelyzet. E csapda lényegének jobb megértéséhez világos különbséget kell tennünk hatalom és uralom között.

A hatalom mindig azok kezében van, akik az adott emberi közösség anyagi és szimbolikus erőforrásait, illetve azok elosztását ellenőrzik. Ezek ma olyan európai székhelyű, ám valójában globális pénzhatalmi rendszerek, amelyek a nyilvánosság előtt önmaguk puszta létét is tagadják. Amit és akit mégis látni lehet belőlük a felszínen, az az Európai Bizottság elnöke, a német kancellár, a francia elnök vagy a brit miniszterelnök, ám ők csupán az uralmat gyakorolják. Vagy­is teszik azt, amit a hatalom valódi birtokosai diktálnak nekik. És végül ott a harmadik főszereplő, a választópolgár, akinek formálisan jogában áll időnként változtatni az uralmi elitek összetételén, de a hatalom birtokosait képtelen ellenőrizni és befolyásolni. Ráadásul döntéseit alapvetően azok a manipulatív mechanizmusok (a globális média) határozzák meg, amelyeket a hatalmat gyakorló „láthatatlanok” tartanak a kezükben. E három főszereplőt olyan zavaros, az anarchia és káosz felé csúszni látszó kommunikációs tér kapcsolja össze, amely a mai állapotában egészen bizonyosan alkalmatlan az új birodalmi egyezség alapjainak létrehozására. Az Európai Bizottság elnökének legutóbbi beszéde azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a hatalmi elitek eldöntötték az új birodalmi szerveződési elveket, és jelezték az uralmi rendszerben szorgoskodó „megbízottaiknak”, hogy mi a feladat. Az új egyezség lényege egy olyan „föderatív” államszövetség, amelynek komplex társadalom-újratermelési logikája egyelőre ismeretlen. Minden jel arra utal azonban, hogy a birodalom rejtett hatalmi magja történelmi félreértésben van. Ami ugyanis az új egyezségből kiolvasható, az nem más, mint a kifosztott periféria sorsára hagyása, illetve rendészeti eszközökkel való megfegyelmezése. Ez azonban értelemszerűen aligha lehet tárgyalási alap a főszereplők között. Az uralmi elitek, élükön például Barrosóval, a bizottság elnökével, eddig általában cinikusan kiszolgálták ugyan az Európa feletti hatalmat kézben tartó globális tőkét, de most talán valóban felsejlett előttük a szép új világ képe, amelyben a kontinens egyre nagyobb részére evidens módon kiterjedő permanens polgárháborút közvetlenül mégis csak nekik kellene majd menedzselniük. Ahhoz azonban, hogy az új egyezség ennél kicsit kedvezőbb forgatókönyvre épüljön, a dolgokat nevükön kellene nevezni, de a jelek szerint ez már meghaladja a jelenlegi uralmi elitek mentális, morális és intellektuális képességeit. Marad tehát a csapda…

Bővebben a Magyar Hírlapban

Hunhír.info