már ezer és ezer szülő meg ifjú előtt ott áll a nagy kérdés, hogy most, amikor a bűn és nyomorúság – mert annak a kudarcos eredménye! – úgy szétmarcangolta a családi, nemzeti és társadalmi életet, vajon milyen úton járjon, hogy elérje célját.
Látom a fekete betűs szomorú hírt közlő újságcikket: A vizsgázók négyötöde megbukott a pótérettségin címmel. Legjobb eredményt a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen elméleti Liceumban jegyezték…, – s most mégsem erre figyelek, hanem, hogy a megóvott dolgozatok újrajavítása előtti megyei összesítés szerint a háromszéki vizsgázók alig 16,91 százalékának sikerült a pótérettségije, (az 1043 beiratkozottból 215-en hiányoztak) és hányan tértek haza otthonaikba, – csatlakozva az aggódók táborához? Mert már ezer és ezer szülő meg ifjú előtt ott áll a nagy kérdés, hogy most, amikor a bűn és nyomorúság – mert annak a kudarcos eredménye! – úgy szétmarcangolta a családi, nemzeti és társadalmi életet, vajon milyen úton járjon, hogy elérje célját. Szülő gyermekéért, a gyermekek önmagukért aggódnak. A legismertebb és a legmindennapibb bűn: az elégedetlenség. Sajnos, a legtöbben csupán anyagi, földi célokat akarnának elérni: könnyű életet kevés munkával, dús jövedelmet, fényes pályát, hiú dicsőséget.
Kevés a pénz, kevés a vagyon, kevés az öröm és az élvezet – mondja panaszosan a mai ember. Kevés az erőm, kevés a bölcsességem, kevés a hitem, gyönge és erőtlen vagyok – panaszkodik a keresztyén ember. Panaszol a gazdag és az okos ember is. Arról, hogy az embernek magasabb rendeltetése van s Isten azért helyezte ide a földre, hogy az Ő akaratát teljesítse s Jézus igazi uralmát embertársai szívében előkészíteni segítsen – a legtöbben hallani sem akarnak. Ezért következik be azután a sok csalódás, tévelygés, sőt napjainkban a megrázó tragédiák egész sora, mely a narkotikumok sokféleségével kezdődik – és remegteti a szívünket. “Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban – mondja Pál apostol – minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (I. Kor.15:19.) De, aki a panaszát és kívánságát nem az embernek mondotta el, hanem könyörgésében azt Isten elé tárja, az hallani fogja az Úr feleletét: “Elég néked az én kegyelmem!”
Útaidat, a Te útaidat mutasd meg Uram nékem, a te ösvényidre taníts meg engem (Zsolt. 25:4.) – mondja a zsoltáros mindannyiunknak, de különösen azoknak akiknek bánat ülte meg szívét… Tegyük hozzá, ha Jézus lelki királyságát el nem ismerjük, akkor a földi élet – még ha egy kissé vallásosak s a világ szerint “jó emberek” vagyunk is, – értéktelen és tartalmatlan. Akkor tűzhetünk ki magunknak akármilyen szépnek látszó célt s harcolhatunk, dolgozhatunk akármennyit gyermekeinkért, a vége mindig vereség és bukás. Azért akár magunk, akár gyermekeink elé tűzünk is ki valamilyen célt, forduljunk az Örökkévalóhoz buzgó imádságban: Uram, taníts meg engem a Te útaidra!
Csodálatosak az Isten útjai! Berlinben az állatkertben van egy gyönyörű út, amelynek két oldalát a porosz (német népcsoport a volt Poroszország területén) uralkodók fehér márványszobrai ékesítik. Minden egyes szobortalapzatára valami jellemző mondat felírva. Frigyes Vilmos királyéra ez van írva latinul: “Domine, fac me scire viam, quam ambulam”, – “Uram, taníts meg engem a Te útaidra”. Ez volt az ő jelmondata életében. Isten meghallgatta imádságát, bizonyítja, hogy ő lett Poroszország igazi megalapítója. A kora történetírói azt jegyzik róla, hogy “jó keresztyén és jó gazda volt”. Bárcsak minden uralkodó követné példáját, akkor a mindenkori politika nem átkára, hanem áldására volna az emberiségnek.
Csak a bűnös és hitetlen ember számára elviselhetetlen Isten közelsége. Sőt akkor érzik jól magukat, ha elhessegették lelkükből az Istenre gondolást. Pedig a bajban is ott van velünk az Úr, hogy mondhassuk Dáviddal: “Vezérelj engem az örökkévalóság útján!”
Igaz biztonságban élni! – a legnagyobb ajándék a megpróbáltatások idején. A vidéki úriember szívbajban szenvedett. Egyszer olyan erős fuldoklási roham jött rá, hogy ő maga is, orvosa is azt hitte, vége van. De csodálatosképpen bámulatosan magához tért. Pár napra rá vidáman tollat fogott, hogy egyik rokonának közelgő nevenapjára gratuláljon. A hamis biztonság így szólt “Bizony, magam is igen odáig voltam a minap, – írta többek közt – de leráztam magamról a betegséget, mint a kutya a vizet.” Mire ezeket a sorokat kézhez vette a címzett, a levél írója kiterítve feküdt.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
