Legtisztább lelkiismeret és legőszintébben csengő hang a művészi igényű egyéni műfaj: az esszé.
Lényegére még csak a szerző egyénisége utal: tanulmány, akár önmaga. „Egy rabbinikus elbeszélés szerint egyik előkelő fiatalember sokat utazott. Bejárta az országokat és ami útjába esett, tüzetesen megnézte. A sok látványosság azonban nem elégítette ki.

Úgy érezte, hogy nagy űr tátong lelki mélyén. Felkereste hát a rabbit és elmondta neki: A látható világot nagyjából ismerem, de szeretném a láthatatlan világot is megismerni, amelyet hirdetsz. Kérlek, légy segítségemre! A rabbi elgondolkodott, aztán az ifjú elé lépett és kezénél fogva az ablakhoz vezette, majd megkérdezte: Mit látsz? – A környező tájat és az embereket – felelte az ifjú. A rabbi ezután a szoba másik sarkában lévő tükör elé vezette a vendégét és újra feltette a kérdést: Mit látsz? – Önmagamat – hangzott a válasz.

Látod – folytatta a rabbi – az ablak is és a tükör is üvegből készült és mégis mily nagy különbség a kettő között. Az egyik a külső világot, a másik arcodat tükrözi. Ha a láthatatlan világot akarod megismerni, akkor ne az ablak, hanem a tükör elé állj. Látni fogod önmagadat és önmagadban találod meg a láthatatlan világot, amelyet keresel.” – ezeket a sorokat Dr.Czirják Árpád (szül. 1943. január 7.Gyergyócsomafalva) Gyulafehérvári Főegyházmegye érsekhelynöke július 27-re nekem is írta, mert 26-án születtem négy esztendővel korábban „A nehéz kérdés fontosabb, mint a könnyű felelet” fejez. az Erdélyi Magyar Breviárium II.köt.-ben.

Úgy indultunk el akár William Blake angol költő 1757-ben, aki éppen most 185 éve hunyt el, ő volt az irodalomtörténetben az esszéista stílus megteremtője. Azt mondja Zoltán atya 2000. május 13-án, a csúnya vihart követő szombat reggel, amikor a legszebb tavaszi napra ébredtünk: a keddi lelki gyakorlaton a papságot meghívta az esperes a Czirják atya könyvbemutatójára. Ott kell lenni… mind ott is leszünk. Van-e kedved velem jönni? Igen! Igencsak szépen felöltözve (nekem is van papicivilem!) már száguldozunk Kézdivásárhely felé a piros színű kis autóval. Útközben megkérdez (mert nagyon szeretett tréfásan is kérdezgetni; én pedig igen szívesen hozzászólni – előfordult, fogadásból is!): hát ehhez az előadáshoz hozzá fogsz-e szólni? Nem egészen határozottan, de úgy véltem, ez már aztán a szakmai kihívás a javából… hát majd válaszolni kell. Megérkeztünk! – az azóta Incze László elhunyt drága igazgató nevét viselő díszterembe. Zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Hisz valamikor Kézdivásárhelyt volt gyakorló lelkipásztor a mai nap ünnepeltje. S a vásárhelyiek szeretik a papjukat… Sok szép kövér pap volt jelen, talán mind-mind ott voltak. Csendben, méltóságosan… Köszöngettem, bólintgattam. Büszkén foglaltam helyet közöttük. Egészen otthonosan viselkedtünk, tudtuk, hogy valami felemelő következik. Szent, tiszta dolog következik. Mindig is jól éreztem magam a papi társadalomban, s talán már ők is kedvelnek – gondoltam. És következett: bemutatták, köszöntötték az előadót, a főpapot, az esszéírót, a régi ismerőst…

Hallatlan, felséges, felemelő, ötletes, sokszor tréfás fordulatoknak is alkalmat adó, egyszerűen magával ragadó előadásával a többségében igehirdető lelkészeket is elbűvölte. Arról hallhattunk, hogy az igazán impozáns külsejű, korszerű nézeteket valló sikeres férfiú szüleinek dedikálja a bemutatásra kerülő könyvét: „Édesanyám és édesapám emlékére” Összeszorult torokkal, felemelkedő szívvel és lélekkel, elhalkuló sóhajjal lelkesen hallgattuk, szívtuk magunkba a sok-sok szép vasárnapi igehirdetésre is alkalmas, remek szemléltető anyagot, s a parányi, de jól elhelyezett egészséges tréfás székely megjegyzéseivel csak annyira „eresztett”, hogy aztán újra meg újra „szorítson”, hogy hadd fájjon a sors, a nemzet, – s éljük meg a halált és haljuk meg az életet.

Csak ha arra gondolok, mikor felkiáltott érces férfi hangon az egyházi ének szerzőjével, akkor Czirják szívén és hangján át az ősiség, a múlt és egyben az Élet kiáltott, hogy mi mindannyian egyszerre beleremegtünk: „Drága hazám. Te nagyok termőföldje!” Ez a könyv is vele együtt (a szerzővel) ilyen felkiáltás, mert Erdély a történelem folyamán jeles embereket adott a magyar hazának és a második és igazi jajkiáltás, hogy elveszítjük. Én pedig Fárer dübörgő hangját véltem felismerni aki, genfi maradásra késztette Kálvint.

Itt következett, hogy az előadó hozzászólásra kérte a jelenlevőket. Csend… mély csend, síri csend. Egyszerre a jobb karom a magasba lendül, s már a társaim, mindenki s a magam csodálkozására, mondottam is. Főtiszteletű úr, ez olyan szép, olyan gyönyörű volt, hogy ehhez hozzászólni nem lehet. Magam is csak azért szólok, mert Bartalus Jakab Zoltán plébános úr, zabolai paptársam azt mondotta, „ehhez szólj hozzá”. S most ez már meg is történt. Meg azt is mondotta útközben, te Tibor, tudod-é, hogy tulajdonképpen mi is az az esszé, vagy esszéirodalom? Most aztán erre is megválaszolok: az érsek Úr itt miden szépet, gyönyörűt essze-vissza írt, s azt tiszta lelkiismerettel nekünk előnkbe adta. Hát látod ez az esszé irodalom! Ekkor az ünnepi előadó méltósággal magához hívott és ezért az „esszé-kritikáért”a bemutatott művét nekem ajándékozta a következő bejegyzéssel:

„Pásztori Tibor Endre főtiszteletű úrnak az együvétartozás örömében”.
Kézdivásárhely, 2000. május 13-án Czirják Árpád (sk) „

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info