“Most néhány ostoba senkiházi Szegedi Csanád zsidó felmenőire hörög és röhög egyszerre, holott nem az számít, kinek mi a származása. Ez csak a zsidó vallási szélsőségeseket és a nácikat érdekelte valaha is. Aki másnak a származását feszegeti ahelyett, hogy miféle ember, e kettő közül valamelyikbe tartozik. És én azt mondom, Magyarországnak egyikre sincs szüksége. De nemcsak én: Horthy Miklós kormányzó urunk is így gondolta.”

Olvasom, hogy a balliberális sajtó úgy lobogtatja Szegedi Csanád zsidó származását, mintha legalábbis azt sikerült volna kideríteni, hogy pedofil vagy drogdíler. És közben azon röhögnek, hogy milyen ciki ez egy “antiszemita” párt tagjától. Nevetséges! A zsidó származás egyáltalán nem zárja ki, hogy valaki hazafi legyen, vagy honleány, mint a nagymamám története is mutatja. És szégyellnivaló sincs rajta: aki ezt felrója, vagy náci, vagy cionista. “Nem kérdem én, anyád hol szült világra”, dalolja Koppány az István, a királyban. Igen, egy igaz magyar így gondolkodik.

Nagymamám 1928-ban született, felső középosztálybeli, mondhatni úri budapesti családban. Vagyonosak voltak és zsidók. Bár a vallást már régen elhagyták, de nem közösködtek a patkányforradalmat vagy a kommünt kirobbantó aljanéppel. Ennek ellenére 1944-ben a nyilasok az egész családot gettóba költöztették. Nagymamám akkor 16 éves volt.

Egy napon a gettó palánkja mögül, kívülről megszólította valaki. Egy pékinas volt, egy közeli pékség kifutója. Megtetszett neki a csinos fiatal lány, beszélgetni kezdtek. Másnap is arra jött, és hozott neki egy friss cipót. Onnantól időnként újra és újra eljött, és a legtöbbször megint hozott kenyeret. Ám egy napon hiába várta őt a nagyi. Akkor már közeledett a front. Semmit sem tudott róla, hová lett a pékfiú, de nem is mert senkitől kérdezősködni, hiszen bűncselekmény volt a gettóba élelmiszert becsempészni, vagy azt elfogadni.

Eljött az ostrom, “felszabadították” a ruszkik a gettót – nagyjából ott is ugyanúgy, mint máshol – és a nagyi túlélte a háborút. Keresni kezdte a pékfiút, és kiderült, hogy amerikai hadifogságban van. 1945 végén tért haza, a nagyi a vasútállomáson várta, és ő lett az én nagypapám. Hogy mit keresett ő Németországban? Besorozták katonának, és sváb lévén önként jelentkezett a Hunyadi SS népi gránátosokhoz. Igen, én egy zsidó nagymama és egy SS katona unokája vagyok!

És a nagymamám ezután sem tagadta meg önmagát. Amikor a nagypapámat igazoló bizottság elé citálták, ő igazolta, hogy megmentette az életét a gettóban, és nem engedte őt börtönbe csukatni SS múltja miatt. Gyűlölte Rákosit, gyűlölte a kommunista zsidókat, és ahol csak lehetett, hangosan szidta őket. Gyerekkoromból emlékszem rá, hogy a tévé előtt ülve gyakran tett megjegyzéseket a mocskos zsidókra, akik tönkretették az országot, és tönkretették őt is, hiszen családja nagypolgári lakását, vagyonát természetesen államosították, ő pedig segédmunkásként volt kénytelen dolgozni éveken át, mint “osztályidegen elem”.

Most néhány ostoba senkiházi Szegedi Csanád zsidó felmenőire hörög és röhög egyszerre, holott nem az számít, kinek mi a származása. Ez csak a zsidó vallási szélsőségeseket és a nácikat érdekelte valaha is. Aki másnak a származását feszegeti ahelyett, hogy miféle ember, e kettő közül valamelyikbe tartozik. És én azt mondom, Magyarországnak egyikre sincs szüksége. De nemcsak én: Horthy Miklós kormányzó urunk is így gondolta.

A publicisztika rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával.

Hunhír.info