Látható és láthatatlan világ előtti kiábrázolást, a tekintély és alárendeltség helyes viszonyát és gyakorlati függvényét az engedékenységben véljük felismerni.

Lázadás csak a bűn világában erény; engedékenységgel és a „mindenkinek mindenkor” kedvébe járással ugyancsak sok kárt tennénk az engedményekre igen könnyen rávehető engedni kész, megbocsátó, elnéző, rugalmas, hajlékony és e fajta magatartással, illetve megnyilvánulással ebben a világban. Az igazi tekintély és alárendeltség együtt biztosítják a világmindenség harmóniáját. Mint tartóoszlopai adják annak erejét és szépségét. Ezért a tekintély helyreállítása előfeltétele annak az engedelmességnek, amely visszafogottként jellemezhető és az erkölcsi egyensúlyt nem veszélyezteti egy egészséges demokratikus társadalomban.

Lehetséges megoldást a rejtett jellem megváltoztatásának kulcsa nyújtana, hogy ne jussunk újra meg újra zsákutcába és ne mondjunk csődöt mindenben. Ezt az antropozófia (a teozófia egyik fajtája; e tan szerint az ember szellemisége a világmindenség szellemiségéhez vezet, s így az ember testében egy éteri és egy asztráltest van) tanítja. Steiner a „Magasabb világok ismerete” könyvében egy gyakorlatot ajánl a „visszatekintés az eltelt napra” címmel, melynek az lenne a rendeltetése, hogy bizonyos távolságból szemléljük önmagunkat, mint valami „idegent”. A szubjektív érzésektől függetlenül azután meg lehetne különböztetni a lényegeset a lényegtelentől. Ez leírhatatlanul nehéznek tűnik a gyakori csőd és az elégtelenség állandó érzete miatt. Valójában azt az illúzióval azonos hitet kellene elfogadni, hogy jellemünk megjavulása bennünk rejlik. A felfogás, tanítás szerint fokozatosan az egész életet, az ember minden gondolatát az antropozófia hatja át, és minden tettét azon méri le.

Ugyan a világnézeti kérdésekben a megadott mérettől függő tolerancia vagy türelem „rózsát terem” (de egyebet nem!) az engedékenység vonatkozásában is ki kell mondanunk, hogy a Rudolf Steiner (1861-1925) tanain nyugvó antropozófia összeegyeztethetetlen a keresztyén hittel. Steiner áttekinthetetlen művet hagyott maga után. Az emberi élet minden területével kapcsolatban olyan gondolatokat fejt ki, amelyek sok szempontból egészen újnak tűnnek. A kutatás, tanulmányozás rendjén már az teljesen igénybe vesz, ahogy gondolatainak, állításainak, érveinek, magyarázatainak áradatát egyszerűen felfogja (mégpedig „előítélettől mentesen”, – ezt megköveteli), azután megértesse és magában elrendeztesse. Eleve, ellenkező gondolati tevékenységre nem marad idő. Minden „szellemi témát” több oldalról világít meg. Már gondolatainak kifejtése közben elébe megy a lehetséges ellenvetéseknek, és megcáfolja azokat. Az előre látott ellenvetésekkel kapcsolatos fejtegetései azután ismét csak olyan számosak és bonyolultak, hogy a kutatónak azt a benyomást kelti, hogy csak a töredékét tudja és érti mindannak, amit Steiner tud és ért.

Csupán érzékeltetni kívánom engedékenységet igénylő túlkapásait, miként könyveinek bevezetésében védelmezi saját tanításait ezzel az utasítással: „Aki úgy véli, hogy amit írok téves, hamis, – az még nem gondolkodik helyesen, nem értette meg, annak gondolkodása még „régies”. Ez egyben azt jelenti, hogy bárki csak akkor kritizálhatja, ha az egész tanítását megértette: az átfogó megértés azonban a közönséges ember számára csak a reinkarnáció (új testi alakban való újjászületés) által válik lehetővé, azaz több élet után. /Megjegyzés: Steiner Hogyan szerezhetünk ismereteket a magasabb világról? című munkájából vett idézetek./

Ide tartozik a Waldorf-pedagógia is. E tan, szemlélet követői – szinte kivétel nélkül – jó szándékú, humanista gondolkozású emberek. Ezt nem lehet és nem is akarom elvitatni, hiszen unokáim is itt tanultak. De ez az engedékenység – csak magában! – valóban eltávolíthat a keresztyén tanítástól.
Igenis összefügg a szellemi élet, a magyar társadalom, a nemzet jó és rossz sorsa az engedékenység problematikájával,- erkölcsi vetületével.

Ma még nem tudjuk, hogy Nyirő Józsefnek a pünkösd jeles napjára tervezett újratemetésekor Székelyudvarhelyen kijár-e a román kormányzat részéről az az engedékenység, amely azt a tisztelet szavatolná, amit egy korszakalkotó, jelentős író megérdemel.

Egyet bizonyosan tudunk: Feltámadunk!

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info