Nemcsak fegyverrel vívott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: szóval a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele. Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd besenyőkkel és bolgárokkal szemben.

A besenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Al-Duna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gerincéig. Így a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az útjukban volt. Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy besenyő-bolgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet. A magyarságnak éppen azért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt.

Ezt a törekvését az akkori Európa mindkét nagyhatalmával, a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése. Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a besenyőktől kért segítséget, csak siettette a Kárpát-medence megszállását. A besenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette. A besenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIII. fejezetében leírt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a besenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangúlag tiltakoztak a terv ellen, mondván: „Mi a besenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rossz gyerekek is.”

Nagyon ésszerűen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyolítását Padányi Viktor. Csak dicséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az 1848-i népszámlálás a honfoglalók leszármazóinak, a nemeseknek a létszámát csak 539.350 lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak 139.350 lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinte a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió volt, és ennek csak 5 százaléka volt a nemesek létszáma. Becslésem szerint a honfoglaló magyarság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett 20-30 ezer körül. Ez a hadilétszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt. A honfoglaló ősök mindenesetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza területét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták. A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexameterekben zengte volna el az ősi dicsőséget. Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannóniát, sőt előterüket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssel 973-ban, amikor is Géza fia István feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Ottó császár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület.

(folytatjuk)

Hunhír.info