Az irodalomtörténetben nem ritka eset, hogy egy műre évszázadok múltán egy másik mű felel. Az alábbi két költeményt több mint 300 év választja el egymástól: két jeles magyar vall a maga munkásságáról, a hazához fűződő kapcsolatáról. Ma, május elsején Zrínyi Miklósra, a költőre és hadvezérre emlékezünk, aki 1620-ban ezen a napon született. Zrínyinek azt a versét idézem fel az alábbiakban, amely a múlt század egyik legnagyobb magyar költőjét, Illyés Gyulát is megihlette.

Zrínyi híres eposzához, a Szigeti veszedelemhez szorosan kapcsolódik az a költemény, amely ezt a címet viseli: „Peroratio (Berekesztés)”. Az elemzők már részletesen kimutatták, hogy ezt a verset mennyire szoros kapcsolat fűzi a szigetvári hős (a költő dédapja) eposzbeli esküjéhez, a várvédőkhöz intézett beszédének erkölcsi elveihez.

„Véghöz vittem immár nagyhirű munkámat,
Melyet irigy üdö, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

És mikor az a’ nap eljün, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magas egeken.

S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hirrel, böcsülettel, valamig világ lesz.

De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Míg élek, harcolok az ottoman hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.”

A „hamu”-motívum az értelmezők szerint Enkeladoszra, a lázadó titánra utal, aki a mitológiai történet szerint az istenek büntetéséből az Etna mélyén szenved: amikor Enkeladosz szabadulni akar, megrázza a hegyet, s ekkor tör ki a vulkán. De a „hamu”-motívum az eposzban is fontos szerepet kap, a török által felgyújtott magyar településekre utal ez a metafora. Az idézett vers utolsó sorában azt mondja a költő, hogy „vigan”, tehát örömmel ontja vérét hazájáért, s a hamu borította Magyarország földje úgy rejti majd el őt, ahogy az Etna a mitológiai titánt.
Zrínyi azt írta fentebb: tollával és kardjával „keresi” hírnevét. A kései költőutód – Illyés Gyula – már csak tollal vívott. 1981-es, Közügy című kötetének a záró verse Zrínyire utal. A vers címe: „Peroráció: záróbeszéd”. A vers mottója Zrínyi idézett költeményének utolsó, „hamu”-motívumos sora.

„Viszem vége felé rosszhírű munkámat,
Melynek irigység, düh, ellenség megártott;
Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront,
Noha rontották már régtül vádak, átkok.

Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz
Vezér híján, voltam, szolgafi én, merész
Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés:
Legyen a vándornép tábor-tömör egész.

Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal,
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.
Követett híven lenn csikasz-, fent holló-raj.
Száll hírem síromról szélverte homokkal.

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:
„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.”

Látjuk, a forma ugyanaz, sőt Illyés még arra is ügyel, hogy a Zrínyi-vers második strófájának kettős enjambement-ja az ő versének második strófájában is visszaköszönjön. A vers utolsó előtti sorának értelmezéséhez ismernünk kell Zrínyi jelmondatát: sors bona nihil aliud (jó szerencse, semmi más).

Most nincs hely arra, hogy a két verset részletesen összevessem, mindössze Illyés versének utolsó sorára hívnám fel az olvasók figyelmét. Bár a vers mottója – „Vigan burittatom hazám hamujával” – a Zrínyi-vers végét idézi, Illyés mégis más képpel és más üzenettel zárja a maga versét. A „megszabdalt hon” félreérthetetlenül a trianoni csonkoltságot idézi, a „pajzs” képe pedig a síron túli hűségre utal: a költő tovább élő életművével, annak nem sorvadó üzenetével védelmezi a hazát. Életében tollal hadakozott, holtában pajzsként védi a hont.

Érdekes, Zrínyi „nagyhirü”, Illyés pedig „rosszhírű” munkáról beszél. Zrínyi szerint az ő munkájának irigység nem árthat, Illyés ellenkezően fogalmaz. Miért ez az illyési pesszimizmus? Tudjuk jól, Illyést élete utolsó éveiben sok csalódás érte. Volt bőven oka a keserűségre. Szellem és erőszak című, már kinyomtatott esszékötetét 1978-ban a hatalom betiltotta, a könyv csak tíz év múltán – öt évvel Illyés halála után – kerülhetett a könyvesboltokba. Talán nem tévedek: a kisebbségi sorsra kárhoztatott magyarokért is aggódó Illyés szól a fenti versből, hiszen utolsó éveiben nem tett lakatot szájára a költő.

Illyés küldetése az volt – olvassuk a versben -, hogy a „szétszórt és kevés” magyarságot egy táborrá szervezze, hogy a nemzet legyen „tábor-tömör egész”. Amikor Illyés Gyulát 1983. április 22-én utolsó útjára kísérték a Farkasréti temetőben, ravatala mellett a „tábor-tömör” írószövetség tagjai álltak díszőrséget. „Urbánusok” és „népiek”. Ott volt például a díszőrségben a fiatal Esterházy Péter, fénykép is tanúsítja. Néhány év múltán az Illyés ravatala mellett állók egysége megbomlott: ismét szekértáborok feszültek egymásnak.

„Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra” – Illyés sora ma még égetőbb, mint valaha. Ahogy Zrínyi versének utolsó sora is az: a hamuval borított haza földjében nyugvó költő a mának szóló intő, vádló jel.

Szalay László

Szalay László – Hunhír.info