Tegnap jelent meg ezen a portálon egy rövid, s manapság szokatlan hangvételű írás. Szerzője ifj. Tompó László. Az írás címe: „A pedagógusok tanítsák azokat is, akiket a törpék csak gyalázni tudnak!” Őszintén megmondom, egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet erre a szövegre, mert az írás nem került rögtön a nyitóoldalra. Mikor elolvastam a HunHír állandó szerzőjének a sorait, eszembe jutott két nagy klasszikusunk két régi írása. Az alábbiakban ezeket osztom meg az olvasóval – kiegészítésül a tegnapi cikkhez.
A HunHír említett szerzője a nemzeti alaptanterv körüli vita kapcsán már többször megszólalt, s mostani írásában – egyszerűen, tömören fogalmazva – az irodalmi szekértáborok ellen lép fel. S ebben mélységesen igaza van: gazdag irodalmunkat nem lehet irodalmon kívüli szempontok szerint „nyesegetni”, nem lehet az egyik szerző vagy irányzat érdekében egy másik szerzőt vagy irányzatot elhallgatni, feledésre ítélni. Idézek az említett cikkből:
„E sorok írója is éppen ezért egyként néz fel ómagyar regöseinkre, székely eredetmondóinkra, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Madách Imre, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Erdélyi József, Sértő Kálmán, Sinka István, Reményik Sándor, Wass Albert, Nyirő József, Alföldi Géza, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Herczeg Ferenc, Veres Péter, Csurka István remekeire, hogy éppen csak néhányat említsünk az alkotók csaknem megszámlálhatatlan sorából.
Nem lehet más tanulság, mint hogy senkinek sincsen joga tehát semmilyen izmus jegyében senkit kisajátítania vagy pláne végzetesen szembeállítania, kijátszania a többiekkel szemben (így, bármennyire is tiszteljük például az egyre olvasottabb Wass Albertet, ő is csak egy láncszeme irodalmi kánonsorunknak!), ugyanakkor függetlenül attól, hogy születik-e valaha is korántsem csupán nevében nemzeti alaptanterv, kívánjuk, hogy a pedagógusok, becsukva maguk mögött az ajtót, tanítsák azokat is, akiket a törpék csak gyalázni tudnak!”
Amikor az idézett sorokat olvastam, egyenként sorba vettem a teljesség igénye nélkül említett költőket-írókat. A cikk írója különböző „rangú” szerzőket sorol fel, de egy valami tagadhatatlan: valamennyien a magyar irodalom munkásai voltak. Ahogy a névsorban nem említett Füst Milán, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, József Attila, Kós Károly, Radnóti Miklós, Szabó Pál, Szép Ernő, Tamási Áron is – hogy csak találomra idézzek néhány kiváló alkotót irodalmunk közelmúltjából. Mind megannyi különböző világ (még akkor is, ha egyesek között találunk rokon szálakat), s mégis mind-mind a magyar irodalom értékei: ilyen gazdagok vagyunk! És ezt a gazdagságot kellene közvetítenie az iskolának – a jövő nemzedékek felé.
Az idézett cikk névsorában három név különösen megragadta a figyelmemet. Emlékeim mélyén összekapcsolódott a három név, s elgondolkodtam: talán a köztük lévő viszony is üzen valamit a jelennek. A szekértáborokról beszélek. Illetve arról, olykor milyen nehéz eldönteni, hol is vannak ama szekértáborok határai.
Tehát három író nevén akadt meg a tekintetem, ábécé sorrendben írom le a neveket: Kosztolányi Dezső, Sértő Kálmán, Szabó Dezső. Aki kicsit is járatos az irodalomban, tudja: bár Szabó és Kosztolányi egy időben közel kerültek egymáshoz, valójában nagyon nagy volt közöttük a távolság. Művészi-esztétikai értelemben különösen. Kosztolányi gyilkos erejű – egyébként zseniális – kritikát írt Szabó Dezső nagy regényéről (Az elsodort faluról), de Szabó Dezső sem zárta karanténba a csípős szavakat, ha Kosztolányiról volt szó. Az átlagolvasó – ha van ilyen egyáltalán – bizonyára azt gondolja: ha Sértő Kálmánról írtak az említett urak, bizonyára Szabóhoz állt közelebb a tragikus sorsú költő, nem pedig Kosztolányihoz. Hiszen mégis csak Szabó Dezső volt a népi írók szellemi atyja, nem pedig a „homo aestheticus”, a tipikusan „urbánus” Kosztolányi („rilkissimus” – ahogy Szabó Dezső írta szellemesen Kosztolányiról). Holott éppen fordítva történt.
1933. március 26-án megjelent cikkében Kosztolányi többek között az alábbiakat írta Sértő Kálmánról és első verskötetéről (Falusi pillanat):
„Néhányszor beszélgettem vele, de sohase kaptam rajta valami nyegleségen vagy butaságon. Nem kérkedik azzal, hogy a szalonnát többre becsüli a csokoládénál, s azzal sem, hogy nem tudja, mi fán terem a jambus. Az Áldott pillanat című verse oly remekmű, melynek hamarjában nem is lelem párját. Egyáltalán nem ’népies’ ez, nem ’paraszti’ vagy ’pórias’, hanem maga a lélegző természet, s annyira magyar, hogy olvasása közben nem is erre vagy arra a nagy költőnkre gondolok, hanem a testvérnépek ősi szemléletére, a Kalevalá-ra és a Kullervo énekei-re. Aztán micsoda bátor képei vannak. A nap ’aranyzsír sugará’-ról beszél, karácsonykor pedig a kutya szőre ’cukros’, a bojtár ostoráról ’sugárhalleluja pattan’, a pléh Jézus ’hószeplős’. Egyes dallamai feledhetetlenek. Ezt írja: ’Menetelő ifjúságom szép lázából írok.’ Hittel vallom, hogy ez a sötétszőke, domború homlokú fiatalember az Isten választottja.”
(Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1977, 577-578. o.)
Így vallott a frissen felbukkant tehetséges költőről a kor egyik legnagyobb magyar írója. Aki később – tudtommal – nem írt egy sort sem Sértőről, s aki három és fél évvel a fenti sorok megszületése után meghalt.
Miután az 1941 nyarán elhunyt Sértő Kálmánt utolsó földi útjára kisérték, Szabó Dezső rövid cikket írt ezzel a címmel: „Sértő Kálmán halála és a magyar sorsverkli”. Ezt az írást csonkítatlanul közlöm, mert Szabó szövegéhez nehezebb hozzáférni, mint Kosztolányiéhoz:
„Amíg egy magyar író, magyar tehetség él, sorsával sem a kutya, sem a macska, sem a többi állat nem törődik. Az írók sem. A tehetségek sem. Lehet tehetsége, amennyi tetszik, dögölhet, ahogy akar. De ha jobblétre szenderül, meghal, meggebed, éhen döglik: nagy ajándékot jelent Isten írásból élő nem legsikerültebb képmásainak: egy, két, vagy több ingyen-kész cikket. Cikket a magyar géniusz elhagyatottságáról, a magyar fa sorsáról, az alkotó szellem magyar végzetéről stb., stb. Ezek a cikkek készen lebegnek a levegőben, mint az ökörnyál az őszi mezők mosolygó bánatában. Az újságírónak vagy írónak csak a semmibe kell dugnia tollát s rácsapódik a kész megható gyászcikk Csokonay, Kisfaludy Károly, Petőfi mazsolával fűszerezve s már fel lehet venni a honoráriumot.
Mikor szegény alaposan túlméretezett, de nagyon kedves Krúdy Gyula meghalt: ezek a magyar gyászlégköri cikkek hetekig töltöttek meg a lapokban húsz, harminc, ötven pengős honoráriumos helyeket a kidőlt magyar fa sorsáról. Pedig amellett az életmód mellett, mely szegény Krúdynál a megváltozhatatlan lelki gépiesség kényszere volt: pont ez a sors érte volna, ha francia fa, nyám-nyám fa, olasz fa, gurka fa, vagy bármilyen fa lett volna. Halálában igazán nem volt semmilyen külön magyar végzet.
Ezerszeresen áll ez Sértő Kálmánra. Szegényke: minden atomjában terhelt, gyógyíthatatlanul romlásra született, testében-lelkében abszolút amorális szerencsétlen öreg-fiatalember volt. Meg kell gondolni, hogy a degenerált paraszt degeneráltabb minden más degeneráltságnál. Versei közt kétségtelenül vannak jók és szépek is. De egészen kómikus vitustánc az a mai konjunktúra kirakatában: hogy a magyar irodalom egyik mulhatatlan dicsőségévé fújják fel. Egészen bizonyos: legjobb versei sem tudják ellenértékét adni a szörnyű élet egyetlen napjának sem, melyet megélt. A magyar életnek, a magyar szellemnek nincsen szüksége Sértő Kálmánokra.
De azért a magyar fa-cikkek tucatjával csapódnak le az ilyen alkalmakra leső tollakra s csurog az olcsó szentimentálizmusú romantika a magyar végzetről. Pedig Sértő Kálmán esetében nincs semmi magyar végzet, semmi magyar felelősség. Így pusztult volna bárhol, talán még hamarabb. Azt hiszem: ahelyett, hogy siránkozzunk egy eltűnt betegségen: jobb segítségére lenni egy élő és egészséges tehetségnek.”
(Szabó Dezső újabb művei 69-70. Bp., 1941. augusztus-szeptember, Ludas Mátyás kiadás, 98-99. o.)
Kosztolányi elismerő szavai után mennyire más hang a Szabóé! Pedig a két írás között egy kérdésben nincs alapvető különbség: Szabó Dezső is elismeri Sértő Kálmán tehetségét, nem tagadja, hogy vannak szép és jó versei. Csakhogy: Kosztolányi és Szabó írása között eltelt nyolc év. Kosztolányi a pályakezdő Sértőről mondott véleményt, Szabó Dezső pedig az 1941 nyarán elhunyt költőről írta kemény, de sajnos igaz szavait. Igen, igaz szavakat említek, mert Szabó Dezsőnek egy valamiben kétségtelenül igaza van: Sértő Kálmán tragikus sorsa – nevezzük néven: elzüllése – nem valami speciálisan magyar végzet, valami különös „magyar-fa-sors”. Nem a kortárs írók, nem az „urbánusok”, nem „a zsidók” stb. tehettek arról, hogy Sértő Kálmán fiatalon elpusztult. Sértő önmagát pusztította el, s tudjuk jól, mindenki a saját sorsáért felelős. Ebben – ismétlem – Szabó Dezsőnek igaza van, mert Sértő szörnyű életéért a felelősséget senkire sem lehet áthárítani.
Az „urbánus” Kosztolányi az „Isten választottja”-ként emlegette a „népi” Sértőt, nyolc évvel később a magyar sorskérdésekkel foglalkozó, a népi írók szellemi „őseként” is emlegetett Szabó Dezső viszont azt írta, hogy „a magyar életnek, a magyar szellemnek nincsen szüksége Sértő Kálmánra”. A szekértáborok merev szembenállása ebben az esetben tehát nem létezett, hiszen éppen fordított értékítéletet vártunk volna.
Nos, ebben érzem a mának szóló üzenetet: ízlésünk, irodalmi vonzódásunk ugyan lehet különböző (én például egyetértve a mai kánonnal Sértőnél messze nagyobb költőnek tartom Kosztolányit), de nem szabad megengedni, hogy saját irodalmi „előítéleteink” rabjává váljunk. Nagyon egyszerűen, sommásan fogalmazva: akár a „népi”, akár az „urbánus” szekértábor szerzői a legkedvesebbek a szívünknek, legyünk fogékonyak a másik „tábor” értékes szerzőire és műveikre is (ami persze nem azt jelenti, hogy minden magyar alkotót a magyar irodalom „múlhatatlan dicsőségévé” kell felfújni). Mert egy magyar irodalom van, s annak éppúgy része a faluról érkezett, tragikus sorsú Sértő Kálmán, mint például a másképpen tragikus sorsú kiváló novellista, az általam nagyra becsült Gelléri Andor Endre. Maradandó műveiknek nem egymással szemben, hanem egymás mellett van a helyük. Ahogy a HunHír idézett szerzője írta tegnapi cikkében: „Nem lehet más tanulság, mint hogy senkinek sincsen joga tehát semmilyen izmus jegyében senkit kisajátítania vagy pláne végzetesen szembeállítania, kijátszania a többiekkel szemben.”
Szalay László
Szalay László – Hunhír.info
