Itt arról a nagy tévedésről kell írnom először, amely szerint a magyar nép és vele a magyar nyelv az emberi nyomorúság legalsóbb fokán vergődő voguloknak és egy magára sokat adó török népnek a nászából származott volna a Kr. u. az V. században, a vogul őserdőben.

Az összekelés után ez a hódító katonanép átvette a vogulok szószegény nyelvét, de a magáéból is megőrzött bizonyos szómennyiséget. Az új nyelv jellege azonban mégis vogul, vagy amint elkeresztelték, finnugor lett. Nem értenék az összehasonlító nyelvészethez és az oknyomozó történetíráshoz, ha a magyar és a finnugor nyelvek közti rokonságot tagadnám. A nyelvi rokonság származásáról és mikéntjéről e könyv más részén is adok bő felvilágosítást.

Most a kellő nyelvészeti és történeti tények alapján csak a fenti mesét fogom megcáfolni, mert ez nemcsak a történeti események nem tudása, hanem azok tudatos meghamisítása is, irányítva a magyar nemzettel szemben elfogult, sőt ellenséges erőktől. Nem azért tagadom, hogy újat mondjak, vagy feltűnést keltsek. Ilyen hiúsági szempont távol áll tőlem, mert mindenben és mindig az igazságot kerestem és szolgáltam. Amit mondok, az hosszú és alapos kutatómunka eredménye. E gyarló mese elindítása és kezdeményezése Sajnovics János jezsuita atya nevéhez fűződik. Ez korának híres természettudósa és csillagásza volt … Mint ilyen lett az „Óbudai Csillagda” egyik vezetője, s mint ilyen nyert kiküldetést Észak-Norvégiába, hogy ott csillagászati megfigyeléseket végezzen és az „Északi fényt” tanulmányozza. Így került a lapp nevű és finn rokonságú nép közé, amely akkor is, miként ma is Norvégia és Finnország északi részén az északi sarkkör mindkét oldalán lakott és rénszarvastenyésztésből éldegélt. Miután munkája hosszabb időre odakötötte, megismerte a nehézsorsú lapp népnek nemcsak életkörülményeit, hanem a nyelvét is. Valószínű, hogy egyes szavakat maga is megértett, sőt magát is meg tudta értetni. Annak örömére, hogy nyelvrokonokra talált, meg is írt egy könyvecskét latin nyelven és azt még hazafelé utaztában Koppenhágában, Dánia fővárosában ki is nyomatta 1770-ben. Ennek címe: „Demonstratio idioma hungarorum et lapponum idem esse”, magyarul: „Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz.”

Pedig nem ugyanaz, sőt csak igen távoli rokonságban van egymással e két nyelv. Megállapításom szerint a lappok nyelve közelebbi rokona a magyar nyelvnek, mint a vogul, de a két nyelv azonossá nyilvánítása teljesen alaptalan. A tudós csillagász, mint nyelvész megbukott. De vele mindazok megbuktak, akik megállapításait magukévá tették és oly fölényesen hirdették, vagy hirdetik még ma is. Mert ha valaki azt állítja, hogy a magyarok és a székelyek, a németek és az osztrákok, az angolok és az Egyesült Államok-béliek nyelve ugyanaz, igazat mond, mert állítását tökéletesen be tudja bizonyítani. De, aki azt állítja, hogy a franciák és a spanyolok nyelve ugyanaz, már erősen téved, mert e két nyelv között csak rokonság állapítható meg. Éppúgy a magyar, lapp, finn, vogul, osztják stb. nyelvek között csak rokonság, mégpedig nagyon távoli rokonság bizonyítható be. Sajnovics téves megállapítását mégis sokan magukévá tették, sőt kibővítették a vogul-osztják nyelvrokonsággal is.

Trócsányi Zoltán magyar szakos középiskolai tanár, egykori egyetemista társam, „Észak nomádjai” című, 1940 körül megjelent könyvének a 82. oldalán pld. így ír: „Egy vakmerő tudós, Sajnovics János jezsuita meg merte írni azt a megdöbbentő tapasztalatát, hogy a magyar nyelv és a lapp nyelv azonos. A kutya ugat, a karaván halad. Hiábavaló volt a tudománytalan közvélemény minden tiltakozása, a tudomány tovább halad azon az úton, amelyet számára Sajnovics és immár több külföldi tudós is kijelölt.”

A tudománytalan, rossz képzésű magyar szót az a Szinnyei József írta le először, aki a Budapesti Tudományegyetemen a finnugor nyelvészet tanára volt s azt hirdette, hogy a tudományhoz fogalma sincs azoknak, akik tagadják a magyar népnek és nyelvének a voguloktól való származását. Körülbelül 200 olyan finn-vogul és osztják szó van, amelyekre a magyar nyelv rokonságát meg lehet állapítani. De milyen fokú nyelvrokonság ez, mikor mi, ha közbeszédben nem is, de az írásban körülbelül 15.000 szót használunk. A magyar kéziszótárban körülbelül ennyi szó van, s ezek mindegyikét ismeri a született magyar. Hogy zsugorodhatott össze 200 szóra a magyar nyelvben éppen a finn, vogul és osztják szókincs, mikor a magyar nép finnugor származású, a vogulisták szerint? Mikor az őserdei hazában ők voltak többségben, s a hét hódító törzs között is a legnépesebb, a névadó, a vogul-mansziból kihámozott megyeri törzs volt szerintük? Azután, hogy van az, hogy az őserdőben visszamaradt vogulok nyelvét mi, vogul-magyarok nem értjük meg, mikor nyelvünk és népünk „egy tőről” hajtott, legalábbis Hóman Bálint megállapítása szerint. Legalább oly mértékben meg kellene értenünk a vogul-osztják nyelvet, mint ahogy megértik egymás nyelvét a szláv törzsek. Nemde a vogul szókincs nagyobb részének benne kellene lenni a magyar nyelvben, mert valamikor az egész benne volt? Hogyan párologhatott el annyi vogul szó a magyar nyelvből? A szavak nem párolognak el, mert nem cseppfolyósak, csak elévülnek, ha nem használjuk őket. De hogyan kerülhettek ki a gyakorlatból, amikor ugyanaz a vogul-ugor népegyveleg él még ma is a magyar hazában a vogulisták szerint?

Beszéltem e kérdésről otthon, egy nagyműveltségű főpappal. Mikor a történeti tényeket felsoroltam neki, láttam, hogy elszontyolodott… Rosszul esett neki a kiábrándulás, mert Hóman a mesemondók varázsával hatott rá. Hogy is mondja ő? „A történeti magyar nép születéshelye a nyugat-szibériai erdőrégió és az eurázsiai steppe határvidéke. Benne az uráli és altáji népcsaládnak egy-egy ága a finn-ugorság keleti, s a törökség nyugati ágából szakadt előmagyarok és onogurok egyesültek új, tartós vér közösségben. Talán az ősidőben végbement keveredésben két különböző vérmérsékletű és jellemű nép egyesülésében kereshetjük a magyar faj életképességének egyik okát”. (Magy. Tört. 32.)

Ma a vogulok létszáma körülbelül 5000 ember. Akkor 1600 évvel azelőtt, mikor ez az egyesülés megtörtént volna, legfeljebb 20 főnyi vogul élt, mert 1600 év alatt 20 emberből lesz kb. 5000. De 20 ember, négy család, még nem tesz ki egy népet. Tehát vogul hiányában és török hiányában is ez az összeházasodás nem történhetett meg. A fő érvemet erre vonatkozólag a végére hagyom. Addig még egy-két érdekes dolgot elmondok.

A voguloktól való származás helytelen és értelmetlen elméletének hívei még az emigrációban is vannak, bár a régi idegen és ellenséges hatalomnak nyomasztó hatása már megszűnt. Annak idején csak annak termett babér és kenyér, aki egy követ fújt velük. Példa rá Németh Gyula, akit a vogulisták az Akadémia pénzén küldtek ki hosszú időre Törökországba és tettek meg Magyarországon egyetemi tanárnak. Támogatta is ez Hóman nyelvészeti találmányát, hogy a vogul-manszi névből hogyan lett a magyar nép neve. Ezeket az emigrációbéli vogulistákat jellemzi, hogy nagyon meggyőződésesnek és fölényesnek mutatkoznak. Azt tartják, hogy ők a céhbeli és a fémjelzett tudósok, megállapításaik tehát örökérvényűek s megdönthetetlenek. Míg a másik oldalon vannak szerintük a műkedvelők, akiket csak hazafias buzgalmuk ment meg a szigorú bírálattól. Ezt az osztályozást Bogyay Tamás „A magyarok eredete és őstörténete” című cikkéből vettem át, amely megjelent az „Új Látóhatár” című folyóirat 3. évfolyamának 3. számában, 1960-ban. Ebben közölte, hogy a „Budapesti Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézete” a nagyközönség részére előadásokat rendezett kiváló szakemberek bevonásával. Ezek előadásait azután az Intézet könyv alakban is kiadta. Ennek előszava így foglalja össze a magyarság őstörténetére vonatkozó eredményt: „Kutatásaink summája ez: A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn-ugorságnak egyik életerős friss hajtása. A magyarság önálló külön életét Kr. e. 1000. év táján kezdi meg az Ural hegység európai oldalán. Ez első uralinak nevezett őshazában körülbelül 1500 esztendőt töltött el. Itteni életének utolsó századaiban átkerült ugyanezen a részen könnyen járható Ural hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovasnomád életformának nyugat-szibériai szerényebb formájára”.

„Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovasnomád magyarság nyugat-szibériai, Tobol-Isim vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török néphez s ettől kezdve csaknem 500 esztendeig egészen a honfoglalási törökök szövetségében és szomszédságában él. Törökök szövetségében, vagy nyomásukra vonul az Uraltól a Kaukázusba, onnan pedig Lebedián (Levédián), Etelközön keresztül a mai hazába”.

Ez szabatosabb fogalmazás, mint Hómané, de éppen olyan átgondolatlan mese. Először is Kr. előtt, az 1000. esztendő körül az embereknek még nem kellett felmenni az északi szélesség 60- 64. foka közé, hogy élelmüket megszerezzék, mert akkor még a 40. szélességi fok övezetében is volt bőven hely. Az ember a földrajzilag nem kedvező helyekre csak kényszerből telepedett le. Minél kedvezőtlenebb az ember megélhetésére nézve egy földterület, annál későbben telepedtek oda az emberek. Ezt az igazságot az emberiség településének története bőven bizonyítja. Feltételezhető-e ezekről a vogulokról, hogy nem az enyhe és kellemes éghajlatú vidékre mentek volna inkább, mint olyan helyre, ahol a tél 9-10 hónapig tart?

A nagy európai népmozgalom, a népvándorlás, csak a hunok megmozdulásával kezdődött. Ezek pedig a történelem tanúsága szerint Kr. u. 375-ben keltek át a Volgán, Európa határfolyóján. A magyarság külön önálló életének: Kr. e. 1000 táján való megkezdése annyit jelent, hogy akkor már néppé, vagy nemzetté szerveződött. Tehát megelőzte a római királyság megalakulását, amely Kr. e. 753-ban jött létre, de megelőzte Európa összes országainak a megalakulását is. Így a görög városállamok keletkezését is, amelyek a legrégibb államok Európa földjén, és csak Kr. e. a IX. század körül alakultak ki. Elhihető tehát ez az állítás? Azután, ha nemzetté szerveződött, akkor már ott egy nagyobb számú népcsoportnak kellett élnie. Vajon gondoltak-e erre a kiáltványnak tudós szerkesztői, akik a magyarság őstörténetére vonatkozólag azt megszerkesztették? Kr. e. 1000-től a magyar honfoglalásig 2000 esztendő múlt el. Ha azt vesszük alapul, hogy a lakosság 200 évenként megkétszereződik, megkettőződik, akkor 2 emberből 2000 év múlva 2048 ember lesz. De 2000 emberből, ami csak egy közepes falu lakosságát teszi ki, amennyinek tehát ugyebár legalább kellett volna lenni az önálló életet kezdő magyarságnak, 2000 év múlva ezerszer több, azaz 2.048.000 ember lesz. Ma a vogulok létszáma 5000 lélek. Akkor Kr. e. 1000 esztendővel még hírük és nyomuk sem lehetett. Azután ez a szegény, vadgyümölcsöt gyűjtögető és halászgató nép egyszerre áttér a lovasnomád életre. Persze ezek az elméleti urak azt gondolták, hogy ez az áttérés igen egyszerű volt és könnyen ment. A vogul csak kiment a lóvásártérre és megvette lovát, a nyergestől pedig vett hozzá egy nyerget. De azt nem gondolták meg, hogy abban az időben, vagyis Kr. u. a IV-V. században lovat csak a lovas szkítháktól lehetett venni, akik abban az időben a 40. és 50. szélességi fokok közt laktak, vagyis a voguloktól legalább 1000 kilométerre. Azután, arra sem gondoltak, hogy miből vettek volna a vogulok tömegesen lovat? Aranyuk, ezüstjük nem volt, csak szárított haluk, meg vadgyümölcsök bogyói voltak. Csereeszköznek megfelelő értéktárgyaik csak az őserdei állatok prémjei lehettek volna. De ezeket is előbb el kellett volna adni kereskedőknek nemes valutáért. De a 60. szélességi fokra a kereskedők sem mentek fel, mert nemcsak több ezer kilométeres utat kellett volna megtenniük, de életük biztonsága is veszélyben volt az akkori bizonytalan időben. De ki megy kereskedni a nyomortanyákra? Tehát a vogulok sohasem voltak lovasnomádok. De lovaik még ma sincsenek. A kutyán kívül más háziállatuk nincs. Ezeket is azért tartják, hogy a szánkójukat húzzák a lovak helyett, tehát akkor is ezek voltak a lovaik.

Azután, azt is mondja az a fölényes nyilatkozat, hogy Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdult az akkor már lovasnomád vogulok nyugat-szibériai Tobol-Isim vidéki szállásaira. De arra sem gondoltak ezek a tudós urak, hogy akkor török nevű nép még nem is létezett, mert az csak a VI. században alakult ki. Ekkor Nyugat-Ázsia füves pusztáin élt egy turk nevű lovasnomád néptörzs, amelyiknek a főnökét Tumennek hívták. Ez kitűnő hadvezér és nagyon ügyes szervező is volt. A környékbeli rokontörzsekből egy nagyon jól kiképzett hadsereget szervezett meg és ezzel Kr. u. 552-ben leverte az ázsiai avarokat, a pusztai népek akkori adószedőit. Győzelme után a csatlakozott törzsek együtt maradtak és ezekből alakult meg akkor a turk, vagy török nép. Tehát az említett év a török nép születésének, vagyis keletkezésének éve is. Ugyebár tehát, egy nép, amely a VI. században keletkezett, az V. században még nem zúdulhatott rá a vogulokra? De ugyebár össze sem házasodhatott velük, mert a meg nem született ember nem lehet házasságképes. Pedig az egész vogul-magyar rokonság erre a házasságra van felépítve.

De nem lesújtó az a tény, hogy a Budapesti Tudományegyetem „Magyarságtudományi Intézetének” sok kiváló szakembere közül egy sem jött rá erre a történeti igazságra? Németh Gyula pedig hallgatott, bár az általam említett tényt tudta. Erre tanú önmaga, mert „A honfoglaló magyarság kialakulása” című könyvének 194. oldalán Tumennek e harcáról maga is megemlékezik. De ő is engedte zúdulni a nem létező törököket az akkor még szintén nem is létező vogulokra. Kai Donner, kiváló finn tudós kutyaszánján bejárta az egész vogul és osztják területet, és alapos nyomozás és tanulmányozás után azt állapította meg, hogy a vogulok és az osztjákok a XII. század előtt nem laktak a mai területeiken. Legfeljebb abban az időben kezdtek odaszállingózni. Bogyay Tamás még több vogulista elképzelést ismertet cikkében a magyarság eredetéről. Ezek között legjellemzőbb Moór Elemér egyetemi tanár írása. Szerinte „a magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 évvel kezdődött a Káma folyó vidékén, ahol együtt élt a többi finn-ugor néppel. Ez a hely pontosan a 60. szélességi fok körül van, ahol a tél ma is 9 hónapig tart.”

Először szerinte „a nyugati, meg a volgai finnek, az ugorok és a permiek váltak ki közülük és nyugatra költöztek. Később a lappok meg az ugorok elődei összekerültek a penniekkel. Kr. e. 3000 és 2000 között egy újabb szárazsági hullám következtében az előugorok is átkeltek a Volgán nyugat felé. Itt ős-irániakkal kerültek először kereskedelmi kapcsolatba, majd alighanem függő viszonyba is, ami elindította náluk a társadalmi tagozódást.”

„Kr. e. a II. évezred elején ismeretlen népek megint kelet felé, a Volgán túlra szorították őket. Itt egy ismeretlen ős-európai néptől eltanulták a lótenyésztést. Azután a Vjatka és Káma vidékén leigázták az alacsonyabb kultúrájú halász, vadász őslakosságot, az úgynevezett ’por’ – népet és vele két osztályos, exogám társadalmi közösséget alkottak.”

„Ebben, a most már ősugornak nevezhető csoportban az előmagyarok (vogulok) voltak legészakabbra. Az éghajlat romlásakor a szomszédos szamojédek hatására áttértek a lótenyésztésről a rénszarvastenyésztésre.”

„Ekkor Kr. e. 700 és 300 év között kerültek össze exogámia útján egy permi csoporttal és ennek emlékét őrizne a magyar név második tagja, amely a por fratria helyébe lépett permi fratria neve volt.”

„Kr. születése körül újabb száraz periódusban az erdőövezet megint visszahúzódott és az előmagyarok (vogulok) a ligetes steppén egy ismeretlen nyelvű állattenyésztő nép hatására visszatértek a lóhoz.”

„Az Alsó-Káma medencéjétől a Szamara folyóig terjedő területen alakult ki 300 és 600 között az ismeretlen lótenyésztő népnek az ugor keverékbe való beolvadásával az ősmagyarság. Az ősmagyar nyelv nem volt más, mint a permi anyák kiejtésével használt ugor.”

Kedves olvasóm, szükségesnek tartom itt kijelenteni, hogy ezt az írást szó szerint vettem át Bogyay Tamás idézett cikkéből és azon nem változtattam egy betűt sem. Tehát, ha néminemű értelmetlenséget, vagy érthetetlenséget találnak benne, annak belekerülését ne nekem tulajdonítsák. Pld. ilyeneket: Ismeretlen népek szorították őket a Volga túlsó partjára, ismeretlen népek tanították meg őket lótenyésztésre, hol lovon, hol rénszarvason nyargalásznak, ahogy az erdőövezet hol fel-, hol lehúzódott. De kihívja a megérdemelt bírálatot az az alaptalan és merész állítása, hogy a magyar nyelv nem volt más, mint a permi anyák kiejtésével beszélt ugor! A szavak kiejtése nem más, mint azok hangzása. Hogy a permi anyák milyen hangárnyalattal ejtették ki a szavaikat, csak azzal lehetne bizonyítani, ha annakidején, vagyis Moor professzor úrtól megállapított Kr. e. 1700 és 1300 közötti időben, valaki gramofonlemezre vagy hangszalagra vette volna fel a permi anyák beszédét, azok hanglejtését és kiejtését, s ezt a lemezt vagy hangszalagot a professzor úr megszerezve, leforgatta volna. Amennyiben azonban ennek a feltevése még a képtelenségek között is a legnagyobb, a professzor úrnak azt kellett gondolnia, hogy őt merész és felelőtlen kijelentéseiben nem korlátozhatja senki és semmi sem.

Ugyanilyen merész és tisztára alaptalan az a közlése, hogy a magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 esztendővel kezdődött a Káma folyó vidékén, a 60. szélességi fok alatt. 4000 évvel Kr. e. még csak a 30. szélességi fok környékétől vannak adataink, amelyekre támaszkodva kijelenthetjük, hogy az a terület már, ha gyéren is, de lakott volt. De népi szervezetek, királyságok, fejedelemségek még ezen a területen is csak később alakultak ki. Pld. Ur és Lagash sumir városokról a szaktudósok azt állapították meg, hogy kb. Kr. e. 3500. év körül épültek. Ezek a városok pedig az északi szélesség 32. foka táján léteztek, ahol a tél ismeretlen. Egyiptomban Narmer és Menes királyok csak 2800 körül építették fel Felső-Egyiptom fővárosát, Memphist. Ez a város pontosan a 30. szélességi fokon van. Ugyanezen található meg Persepolis, a régi Iránia fővárosa. Ez azonban később épült fel. Fenieia városai Tyrus, Sidon, Byblos, Arad, Ugarit, mind a III. évezredben keletkeztek. A többi sumir városokról is kb. ugyanez állapítható meg. Ha tehát a 30. szélességi fok körül ebben az időben keletkeztek a kis városállamok, akkor ezen az enyhe és termékeny területen is volt még tágas tér az emberi élet számára. Elképzelhető-e, hogy az emberek felmentek a 60. szélességi fokhoz maguknak otthont keresni, ahol a tél 9 hónapig tartott, a 30. szélességi fok körül pedig a telet nem ismerték. Aki ezt állítja, az nem ismerheti az emberiség településének történetét, de az emberi természetet sem. A 4000. év a csiszolt kőkorszakot vezette be, illetve a historikusok ettől az évtől számítják ezt a kőkorszakot. Ebből az időből már találni kőbaltákat. De ezeket az ember akkor még nem favágásra, erdőirtásra, tehát házépítésre használta, hanem egyedül csak ellenségének a fejét tudta velük meglékelni. Tehát a kőbalta nem kultúrszerszám volt. Ezzel fát vágni nem lehetett. Aki azt állítja, hogy lehetett, az fát sohasem vágott még vasbaltával sem. Még csak azt jegyzem meg, hogy a vogulok így nem érintkezhettek az iráni kereskedőkkel sem, mert a távolság Irán fővárosától, Persepolistól a 60. szélességi fokig pont 30 szélességi fok, vagyis 3000 kilométer távolság. Ezt az utat nemcsak hosszúsága miatt, de veszélyessége miatt sem tette volna meg egyetlen józan kereskedő ember sem.

Mennyire itt az ideje annak, hogy ezzel a nyelvészeti és történelmi eltévelyedéssel végleg leszámoljunk, tekintet nélkül a céhbeliek fölényeskedésére. Nem is lényeges, hogy itt nyelvi, vagy történelmi érveket sorakoztassak fel, mert elfogult embereket ilyenekkel meggyőzni nem lehet. Mutatja ezt az az évszázados per a vogulisták és a tisztán tudományos alapon vitatkozók között, mindig a vogulisták voltak a fölényeskedők és a nagyon hangosak, mert maguk mögött érezték a legfőbb nemzetellenes politikai hatalmat, a Habsburg uralkodóházat. Ez kezdettől fogva, vagyis attól az időtől, amikor az önálló és független Magyarország rendjei a mohácsi vész után Habsburg Ferdinándot magyar királlyá választották, arra törekedett, hogy ezt a mindig független országot a Habsburg család örökös tartományai közé beolvassza. Ez ellen a törekvés ellen kelt fel a nemzet Rákóczi Ferenc alatt és Kossuth Lajos felhívására 1848-ban is. A magyar honvéd hadsereg a császár csapatait döntően megverte és kiűzte az országból. Erre a császár az orosz cárhoz fordult segítségért. A kifáradt nemzet nem bírta tovább a harcot az orosz túlerővel szemben, ezért lerakta a fegyvert. Erre jött a császár Ferenc József hitvány és kegyetlen bosszúja. A hős honvéd-tábornokokat és a nemzet politikai vezetői közül sokat kivégeztetett, némelyeket akasztófán. Ezt a korszakot a császár első számú hóhérának, Bach Sándornak a nevéről Bach-korszaknak nevezte el a magyar történelem. De nemcsak politikai Bach-korszak volt, hanem irodalmi is, amelynek a célja az volt, hogy az embertelen vérengzés miatt felhördült külföldi közvéleményt meggyőzzék arról, hogy a magyar nép nem érdemli meg a külföld rokonszenvét, mert egy műveletlen, vad és elmaradott nép. Onnan származik, a vogul őserdőből, a világ legelmaradottabb és nyomorúságosabb népéből. Ezért nem lehet kultúrnéppé nevelni. Ezt a törekvést a császári politika nemcsak a külföldre terjesztette ki, hanem a magyar nemzettel is el akarta hitetni alacsonyrendű, az oláh cigányokkal egy életszinten élő néptől, a voguloktól való származását. Ennek a hirdetésére és elhitetésére hoztak be a németországi Rasdorfból egy Budenz József nevű német embert, akinek a részére 1878-ban a Budapesti Magyar Tudományegyetem egy új tanszéket, a finnugor nyelv tanszékét állította fel. Segítőtársai voltak pedig Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál, Toldi (Schedel) Ferenc, Munkácsi (Munk) Bernát, Szinnyei (Ferber) József stb. Ez volt a vogulizmus első vezérkara. Azt kellett ezeknek hirdetni és elhitetni úgy itthon, mint külföldön, hogy a honfoglaló magyarság teljesen műveletlen, vad és szószegény nyelvet beszélő barbár nép volt. Ennek a vogul eltévelyedésnek a megcáfolásához olyan érvek kellenek, amelyeket sem letagadni, sem megcáfolni nem lehet, amelyek tehát az elemi igazság erejével hatnak. Éppen ezért nem a nyelvtudományhoz fordulok, hanem a természettudományhoz, annak is az átörökléstani részéhez, amely örökérvényű és megdönthetetlen. Ehhez nem is kell egy kötetre való betűhalmazt felsorakoztatni.

(folytatjuk)

Hunhír.info