Annak a nyolc törzsből összeverődött szövetséges népnek ez a megyeri törzs volt nemcsak a kerete, hanem az összefogó ereje is. Ha a fejedelem választása úgy történt, amint azt a császár leírja, akkor abban feltétlenül ennek a vezértörzsnek a megkülönböztetett értéke volt a döntő.
Bölcs Leó kelet-római császár Konstantin elődje és édesapja, Árpád fejedelem kortársa a „Taktika” címen írt művében ezeket írja a honfoglaló őseinkről: „Népes és szabad ez a turk nemzet, minden kényelem és élvezet előtt arra törekvő, hogy ellenségei előtt magát hősileg viselje. Ez a nép tehát a bajt és fáradságot nemesen tűrő, hideget, meleget kiállva, a szükségletekben való fogyatkozást, mint pusztai nép fel sem veszi.” Tehát a vezértörzsnek elsősorban kellett e tulajdonságokkal rendelkezni és ennek a vezértörzsnek „megyeri” volt a neve.
Ha ezt a szót elemezem, meg kell állapítani a tövét és a ragját. A szó töve „med”, a ragja pedig „er”. Ezekből alakult a meder, vagy médjer név, ami idővel a könnyebb kiejtés törvénye szerint megyer, illetve magyar lett. Az „er” Árpád népének nyelvén a turkban, mai kiejtéssel törökben férfit, vagy valahonnan eredőt jelent. A mai nyelvünkben is beszélünk nemcsak a folyó, hanem az emberek, a népek eredetéről s az emberi cselekedetek eredményéről is.
Honnan eredt tehát az az embercsoport, néptörzs a megyeri, amelynek Álmos volt az első vajdája? Világosan megmondja maga a név: a méd nevű népből. A méd is hun, vagy turkfajta lovasnép volt, fejlett állattenyésztéssel és részben földműveléssel foglalkozó törzsek szövetsége.
Már Kr. e. a IX. században szó van az asszír feliratokban a médek, vagy madajok, madák országáról, ahonnan Tiglatpileszár asszír király nagy hadi zsákmánnyal különösen sok tevével és lóval tért haza. Assarhaddon Kr. e. 673-ban hadat vezetett a távoli médek, a „pattusarik”, vagyis a pártusok ellen s onnan szintén sok ló és teve zsákmánnyal tért haza. A pártus a méd testvérnépe volt. Sokutu japán történész szerint a médek és pártusok régi területén még ma is sok magyar hangzású helynév van. Erre Hóman Bálint akkori közoktatásügyi miniszter figyelmét fel is hívta, aki azt felelte neki, „sajnos nem vagyok nyelvész”. De a „manszit” mégis kitalálta. A babiloniak „ummanmandák” néven nevezték a médeket, mikor ezek Kr. e. 614-ben elfoglalták Asszíria régi fővárosát, Assurt, s ezt a vérszopó népet végleg letörték. A babiloni krónikás így írt róluk: „Marduk isten segítőt adott Babiloniának… az ummanmandák királyát, akinek nincs párja … Felülről és alulról leterítette Asszíriát, mint az árvíz, bosszút állt Babilonért, mindenért megfizetett”.
Egy másik nyom: Herodotos görög történetíró, mint kortárs azt írta, hogy a perzsák méd ruhát hordanak, mert ezt szebbnek tartják a sajátjuknál. Ez érthető is, mert az árjáknak éppúgy, mint a sémitáknak a felsőruhája egy darab lepedő volt, amelyet a jobbvállon biztosítótűvel tűztek össze. Ilyen volt a rómaiak tógája, a görögök chitonja s a sémiták chitonettje, testreszabott felsőruhája a lovas szkítáknak, így a médeknek és a magyaroknak is volt. Ez a magyarázata annak a máig is fennálló ténynek, hogy a perzsák ősi díszruhája egészen magyar formát mutat. De a perzsáknál ma is köztudat a magyarokkal való rokonság. Egyik ismerősöm mondta el, hogy mikor a párisi Sorbonne egyetemen tanult, voltak neki perzsa tanulótársai is, akik tüntetőleg tartották vele a rokonságot. Ez a hagyomány pedig csak a médekre vezethető vissza, mert a perzsák az árja népekből származnak. A médek papjait éppúgy mágusoknak hívták, mint a sumirokét, mert Sumiria leigázása és népének szétűzése után a sumir mágusok elsősorban a szomszéd médeknél találtak menhelyet. Ezért a médek vallása megegyezhetett a sumirokéval, sőt a nyelvük sem lehetett egészen idegen.
De később, a nagyhatalommá fejlődött perzsa nép királya, II. Cyrus – Kr. előtt a VI. században – a médeket legyőzte, s őket országához csatolta. Kr. e. 529-ben a pártusokat is le akarta törni, de az ellenük vezetett harcban életét vesztette. Megemlékezik a médekről és pártusokról Ammianus Marcellinus római tábornok történetíró is, aki országaikat személyesen bejárta. Médiáról azt írja, hogy „bővelkedik várformára épített gazdag városokban és falvakban. Azon a területen a mágusok szántóföldjei nagyon termékenyek”. Hivatkozott Platónra, a nagy görög bölcselőre is, aki azt mondta, hogy a mágizmus, a legtisztább istenhit. Vitéz nép és a pártusok után a legfélelmetesebb. A pártusok pedig azt tartják mindenki között a legboldogabb embernek, aki a csatában leheli ki lelkét. Akik véletlenül halnak meg, azok elfajzottak és gyávák. Kr. u. 262-ig tartott a pártusok és médek uralma a perzsák felett. Ekkor Ardasir perzsa vezér nemzeti forradalmat szervezett s a pártusokat és médeket letörte. A régi perzsa főváros, Persepolis mellett, egy sziklafalba be van vésve az a jelenet, amikor Ardasir lovával agyontapossa Artabánt, az utolsó Arsach, vagyis méd uralkodót, valamint az is, hogy a párszi főpap lovával agyontapossa a méd főmágust, akinek homlokán látható a kígyó, a mágus papok jelvénye. A zsidó Bibliában a kígyó képviseli a gonosz tudást, amelynek fájáról s annak gyümölcséből megeteti az első emberpárt és azok ezért kárhoznak el. Ennek magyarázata az, hogy a sémi és parszi papok engesztelhetetlenül gyűlölték a méd mágusokat fölényes tudásuk miatt. Bizonyíték rá Archimedes, akit a tudomány görögnek tart, pedig a neve azt jelenti, hogy uralkodó, tehát előkelő méd. A görög nyelvben az „archomai” magyarul annyit jelent, mint uralkodni, a „medes” pedig méd embert jelent. Ettől fogva a történelem a médekről és pártusokról nem emlékezik meg, pedig ők állították meg a terjeszkedő római birodalmat az Eufrátesnél. Hova lettek? Egy részük megbékélt helyzetével, ők lettek a perzsa hadsereg lovasosztagai, mert a perzsa gyalognép volt. A perzsákkal egyenlő jogúak lettek, így lassan perzsává váltak nyelvileg is, bár ők is erős hatással voltak a perzsa nyelvre, amely tiszta árja jellegét el is vesztette. Azok a méd és pártus törzsek pedig, amelyek a szabadságot minden emberi értéknél többre becsülték, átkeltek a Kaukázus északi oldalára, a Kubán és a Don vidékére, s ott más rokon törzseket is magukhoz csatolva megalakították a hódító magyarság népét, amelynek vezértörzse a médektől származó medjeri-megyeri törzs lett. De 800 körül a náluknál számra nézve is erősebb besenyő néptől megtámadva kettészakadtak. Egy részük – a turk katonanép – nyugat felé vonult s a mai hazánknak lett hódító és névadó néprétege. A másik rész, amely a Kaukázus vidékéről sodródott el a turkokkal – a szabartói néprész – visszatért a régi földjére a Kaukázusba, a perzsa részek felé, amint azt Konstantin császár hitelt érdemlően megírta. Ezen a területen egészen a tatárjárásig fenntartották magukat.
(folytatjuk)
Hunhír.info
