1941. április 3-án önkezével vetett véget életének Magyarország miniszterelnöke, gróf Teleki Pál. Az öngyilkosság híre megrázta az országot. A falukutató mozgalom egyik jeles alakja, Szabó Zoltán azt írta, hogy Teleki Pál nagyságát igazán csak az utókor fogja megérteni. Illyés Gyula gyászversének első mondata: „Vedd példának őt.” Szabó Dezső pedig így fogalmazott rövid nekrológjában: „Ő volt az elhervasztott magyar öntudat újjázsendülése, a magyar szolidaritás felébredt ösztöne, a megmaradás új reménységbe. És ő mégis, úgyszólván, nem volt sehol. Ő volt Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke.”

Teleki Pál 1879. november elsején született Budapesten. Egyetemi tanulmányai után 1903-ban államtudományi doktor, majd a budapesti egyetem földrajzi tanszékén gyakornok lett. 1904-ben Szatmár vármegyében szolgabíró. 1905-től 1910-ig, majd 1915-től 1918-ig alkotmánypárti képviselő. 1909 és 1913 közt a Földrajzi Intézet igazgatója. A Magyar Földrajzi Társaságnak 1910-től 1923-ig főtitkára, majd alelnöke.

1918-19-ben a Területvédő Liga elnöke és 1919-től egyetemi tanár. Svájcban érte a Tanácsköztársaság kikiáltásának híre, s ekkor Bécsben életre hívta az Antibolsevista Komitét, majd Károlyi Gyula és Ábrahám Dezső szegedi kormányában kultusz-, ill. külügyminiszter lett.

A kommün bukása után a békeelőkészítő iroda tudományos osztályának vezetője, a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar delegáció tagja. 1920. április 19-től a Simonyi-Semadam kormány külügyminisztere, július 19-től 1921. április 13-ig pedig miniszterelnök (1920. szept. 22-ig külügyminiszter is). Miniszterelnöksége idején ratifikálták a trianoni békeszerződést, s ekkor született az ún. „numerus clausus” törvény is. Az első ún. „királypuccs” – IV. Károly király első hazatérése – után lemondott. A Keresztény Nemzeti Liga, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége, a Menekültügyi Hivatal elnöke.

1922–23-ban országos főcserkész, de lemondása után is a hazai cserkészmozgalom vezető alakja. 1920–21-ben nemzetgyűlési, 1922–26-ban országgyűlési képviselő pártonkívüli programmal, majd 1926-ban belépett a kormánypártba.

1927-től 1938-ig felsőházi tag, majd ismét képviselő. Hazai és külföldi előadásaiban a Párizs környéki békeszerződések revízióját sürgette, s ebben számított Németország támogatására is, ugyanakkor azok közé tartozott, akik hamar felismerték a hitleri birodalom veszélyességét.

1938-ban létrehozta a Magyar Táj- és Népkutató Intézetet. 1938. május 14-től vallás- és közoktatásügyi miniszter lett Imrédy Béla kormányában. 1939. február 16-tól 1941. április 3-ig ismét miniszterelnök. Csatlakozott az antikomintern paktumhoz, kormányfősége idején hozták meg a második zsidótörvényt, s egy földreformtörvényt.

A II. világháború kitörésekor nem járult hozzá ahhoz, hogy német csapatok vonuljanak át az ország területén, ugyanakkor befogadta a lengyel menekülteket. Jugoszláviával örökbarátsági szerződést kötött. Amikor 1941 márciusában Hitler éppen Jugoszlávia ellen kívánta hazánk katonai együttműködését, Teleki gróf nem hátrált. Mivel nem óhajtotta megszegni az örökbarátsági szerződést, tiltakozásul öngyilkos lett, és a kormányzónak címzett búcsúlevelében elítélte a déli szomszédunk elleni katonai akciót, az „esküszegést”.

Teleki Pál sírja Gödöllőn, a máriabesnyői temetőben található. Emléktábláján a cserkészetre utaló liliom látható és mellette a következő felirat olvasható: “DOLGOZOTT A CSERKÉSZETÉRT ÉS ÉLETÉT ADTA A MAGYAR NÉP BECSÜLETÉÉRT”.

1939. február 22-én, a képviselőházban elmondott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében – fölidézve első miniszterelnöksége időszakát, amikor „romok eltakarítására vállalkoztam” – azt mondta: „Most úgy érzem, utat kell mutatnom és különösen az az érzés tölt el, hogy a lelkeket kell új útra vezetnem”. Majd így folytatta:

„Nem az a fontos, hogy holnapután reggel minden rendben legyen. Nem az a fontos, hogy két hét múlva jól éljünk már. Nem az a fontos, hogy a konjunktúra folyton jó legyen, és ne hullámozzék. Az a fontos, hogy mindenikünk úgy éljen és azzal az érzéssel haljon meg, ha Isten innen egyszer elszólítja, hogy nemzedékek után is mi fogunk élni itt e földön: szabad magyarok.”

1939. május 14-én Szombathelyen mondott beszédet a miniszterelnök. Ebből a szövegből idézek egy hosszabb részletet:

„Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák szerint, a magyar élet formái szerint. Ezt tettük eddig is ezer esztendőn keresztül, sőt régebb idők óta, mert amit Szent István megteremtett, az sem volt valami új és – minden reformáló törekvése ellenére – nem volt forradalmi, hanem az is az ő idejében már fennállott ősi magyar hagyományokon alapult és épült fel. Azokat csiszolta az európai életnek megfelelően, azokat itatta át a kereszténységnek tanaival és gondolatával. A hagyományok folytatása volt az, amit ő hozott és az, ami utána jött. A magyar élet formái szerint éltünk tehát, akármi volt Európában körülöttünk, magyarok maradtunk, és ezzel adtunk legtöbbet Európának. Ma is – nem először mondom – saját lábunkon állunk, saját utunkat járjuk, természetesen – mint mindenkinek, embernek, nemzetnek egyaránt – vannak barátaink, jó ismerőseink, akik felé nagyobb szimpátiával fordulunk, de a saját magunk akaratával, saját lábunkon haladva. S minthogy alaposan módomban volt látni, hogy rólunk a külföld illetékes tényezői, vagy közvéleményei mit gondolnak, láttam, hogy ez az, amit végeredményben bennünk megbecsülnek. Emberek között is lehetnek nézeteltérések és magam is mindig azt becsülöm meg jobban,, aki velem szemben ellentétes véleményét is nyíltan megmondja, így több tiszteletet és valószínűleg barátságot is fogok vele érezni, mint az iránt, aki nem nyílt. Ez a nemzetek között is így van. Láttam, tudom, hogy ezt becsülik meg bennünk: a nyíltságot. Ezt tartsuk is meg és menjünk tovább a saját magunk útján, akkor fogunk igazán barátokat szerezni. Amint katonáinknak nemcsak a versben, de a valóságban is az volt a jelszava: hogy előre – legutóbb is megmutattuk -, úgy a politikánk jelszava is mindig a becsület volt és marad, soha semmi olyant nem tenni, ami miatt nem tudnánk azután a tükörbe nézni. Ez teszi a kis nemzetet is naggyá.”

Hat nappal később, 1939. május 20-án Debrecenben többek között ezeket mondta Teleki Pál a Tanácsköztársaság bukása utáni korszakot megalapozó ún. „szegedi gondolat”-ról:

„Ha azt kérdezik, hogy ez a gondolat jobboldali-e, akkor eszembe jut – ha már Szegedről beszélünk -, hogy Szegeden a franciák lépten-nyomon azt kérdezték tőlünk, polgároktól, tisztektől, hivatalnokoktól és miniszterektől egyaránt, franciabarát-e vagy németbarát. Egy idő után meguntam ezt a kérdezősködést és azt mondtam: ha Magyarországon tisztességes emberrel akarnak beszélni s remélem, hogy ezt akarják, akkor Magyarországon magyarbarátokat keressenek. Így vagyok ezzel a másik gondolattal is. Az az irány, amelyet követünk, jobboldali annyiban, amennyiben a magyart és keresztényt annak nevezzük, de nem minden jobboldali gondolat magyar! A mi politikánk: magyar és keresztény.”

Teleki Pál politikája tehát magyar és keresztény, jelszava pedig a becsület volt. Öngyilkosságával hitelesítette, hogy a becsület teszi a kis nemzetet is naggyá.
Amikor Teleki Pál meghalt, a hírt megrendülve fogadta az ország. Illyés Gyula gyászverse (Áldozat) ezekkel a sorokkal végződik:

„Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!
Jaj, az beszél ma, aki nem felel,
és nemzetét ma az emeli fel,
ki súlyával lerogy.
Fölfelé futva példát mutat,
ki jobbra-balra nem lel már utat.”

Szabó Dezső 1941. április 6-án kelt írásának az élén – mottóként – Teleki híres szavai állnak: „Mélyedjetek el magyarságotokban… ne adjátok fel magyarságotokat semmi veszéllyel szemben sem…” Szabó Dezső gyönyörű írásának csak egy részletét idézem:

„Megint revolver dördült a magyar sorson át. Egy önfeláldozó magyar szívvel kevesebb dobog.
Sajátos ember volt. Testi valóságában inkább kicsiny, a tudós ijedt csodálkozásával nagy szemeiben. De e szemek mélyebb titkaiban ott lappangott a mindent-látás szomorúsága, s valami félig cinikus, félig megbékélt humorú öngúny. Mintha minden percben mondta volna önmagának: – Látod, Teleki Pál, milyen gyermek vagy: hogy ezekkel az emberekkel akarsz valami szépet, valami megmaradandót építeni.
Irtózott a nagy kézmozdulású pátosztól, a zengő jelenetektől, a görögtűztől, a színpadi hatásoktól. Olyan volt: mint az elmúlt csendes áldó tavaszi eső. Már nincs sehol: de benne van a lombok megfrissült színében, a gabona kenyérré mozdulásában, a levegő éltető erejében. Ő volt az elhervasztott magyar öntudat újjázsendülése, a magyar szolidaritás felébredt ösztöne, a megmaradás új reménységbe. És ő mégis, úgyszólván, nem volt sehol. Ő volt Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke.
Egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Ó, hogy tudta ez az ember szeretni annyiszor megcsalt, annyiszor kizsákmányolt, rokontalan árva faját.
Ez a szeretet volt minden erénye és minden tévedése, minden bátorsága és minden félelme, ez tartotta a kis testben a nagy lelket és ez nőttette Átlásszá, hogy bírja a súlyos borúval terhelt magyar eget. Erős volt: mert nagyon szeretett.”

Radnóti Miklós 1941. április 3-án ezt írta naplójába: „Reggel. Teleki Pál meghalt. Most! Hogyan? Jaj Magyarhon.” Majd ugyanezen a napon, később: „Mihez kezdjek? Anyába volna visszamenni jó! De Anya meghalt.”

Nemcsak a zsidótörvények által érintett Radnóti, hanem talán legjobb barátja, a szintén költő Vas István is elsiratta Teleki Pált. Méghozzá Rákosi Mátyás uralma idején. Kevesen tudják: a zsidó származású Vas István 1956 januárjában verset írt Teleki Pál emlékezete címmel. Ez a költemény persze csak az ún. rendszerváltozás után jelenhetett meg. Vas ebben a versében arról beszélt, hogy a Rákosik által megnyomorított országban halála után másfél évtizeddel is Teleki Pál emlékezete tarthatja ébren a reményt:

„Ami soha nem volt, ami csak lehetne,
Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,
Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,
Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,
Ami még osztályé, párté soha nem lett,
Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményen túli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke.”

Szabó Dezső idézett nekrológjában azt is írta, hogy „a megállt nemes szív távozása termékeny áldást és megváltozott sorsot fog jelenteni a magyarság történetében”. A népiek táborába tartozó Szabó Zoltán úgy fogalmazott: csak az utókor fogja megérteni igazán Teleki Pál nagyságát. 1956 januárjában pedig Vas István azt vallotta: „hiába takarják hazug feledésbe, / Megnő minden évvel éltető emléke.”

Sajnos a magyar jövő nem volt kegyes Teleki Pálhoz. Sokan akarták és akarják ma is, hogy „hazug feledés” takarja a nevét. Idézzük csak fel, nem oly régen történt: a Teleki Pál Emlékbizottság – melynek fővédnökei Göncz Árpád és Mádl Ferenc voltak – a budai Várban szerette volna felállítani Teleki Pál szobrát halálának 63. évfordulóján, de a főváros végül nem adott engedélyt. Így került Rieger Tibor szobrászművész alkotása Balatonboglárra.

Kik akadályozták meg a budai szoborállítást? A Mazsihisz és egyéb zsidó szervezetek. S mások mellett Fellegi Ádám zongoraművész. Mert ők tiltakoztak Demszky Gábornál, aki végül engedett a nyomásnak.

“Teleki életművének kultuszát a Magyar Köztársaság alkotmányos elvei arculcsapásának tekintjük” – ez szerepelt a Mazsihisz akkori közleményében. A főváros kulturális bizottsága 2004. január 28-án ellenszavazat nélkül támogatta Teleki Pál szobrának áprilisra tervezett felállítását a budai várban. Egy héttel korábban a városképvédelmi bizottság is egyhangúlag engedélyezte a szobor elhelyezését közterületen. Ez az egységes döntés borította ki a csurig telt bilit a Síp utcában.

A Mazsihisz közleményében még ezt is olvashattuk: “Teleki Pál az intézményes, nemzeti érzelmű antiszemitizmus szimbóluma, akinek miniszterelnökségéhez tapad a XX. században a világ első zsidóellenes törvénye, az 1920-as numerus clausus, továbbá a zsidókat másodrendű állampolgárrá minősítő, 1939-es második zsidótörvény hatálybalépése, valamint a házassági korlátozásokat tartalmazó, 1941-es harmadik zsidótörvény előkészítése”.

Zoltaiék szerint Teleki politikáját „a hidegvérű, tudományosan megalapozott zsidóellenesség” jellemezte: “Az ő keresztény Magyarországának víziójában nem volt helyük a zsidóknak. Politikai befolyását húsz éven át a magyar zsidóság ellehetetlenítésére, elüldözésére használta fel. Akik ma szobrot állítanak ennek az embernek, azok piedesztálra emelik a rasszizmust, a fajüldözést, a kirekesztést.”

A szoborállítás ellen Fellegi Ádám zongoraművész is levélben tiltakozott. Demszky Gábornak címzett levelében Fellegi azt hangoztatta, hogy a tervezett szoborállítás néhány héttel az Európai Unióhoz való csatlakozás és a beharangozott budapesti nemzetközi holokauszt konferencia előtt “arculcsapás, egy olyan folyamatosság deklarálása, amely Auschwitz után még nagyobb bűn, mint annak előtte”.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Demszky egy ideig próbált ellenállni a beteglelkűek nyomásának, végül azonban engedett. Rieger Tibor szép Teleki-szobrát mégsem avatták fel a budai Vár Hunyadi udvarában, a Ludwig Múzeum homlokzatával szemben.

Hogyan is írta Vas István? „S hiába takarják hazug feledésbe, / Megnő minden évvel éltető emléke.” Teleki Pál halálának 71. évfordulóján is szomorúan mondhatjuk el: a XX. század talán legnagyobb magyar politikusának még mindig nincs szobra Budapesten. Itt az idő, hogy a fővárosi önkormányzat végre megbecsülje gróf Teleki Pál „éltető emlékét”.

Szalay László – Hunhír.info