79 évvel ezelőtt, 1933. április 2-án, született Debrecenben Konrád György író, esszéista. Az elmúlt évtizedekben számos rangos irodalmi díjban részesült, megkapta a legmagasabb francia, magyar és német állami kitüntetéseket, a Nemzetközi P.E.N. Klub, majd két cikluson keresztül a Berlini Művészeti Akadémia elnöke volt. Idehaza neve összefonódott a volt SZDSZ-szel és a szintén a történelem lomtárába került charta-mozgalommal.

Konrád első regénye – A látogató – 1969-ben jelent meg. A zsebkönyv méretű könyvet hamar elkapkodták, hamarosan több nyelvre is lefordították. Közvélekedés, hogy az eltelt évtizedekben Konrád egyetlen műve sem érte el a debütáló regény színvonalát. Pedig Konrád sokat írt – az utóbbi években elsősorban esszét, önéletrajzi szövegeket.

Rövid, születésnapi köszöntőm eltér a napi gyakorlattól. Nem az eddigi életmű méltatása a célom, inkább néhány idézettel szeretném megajándékozni az olvasót. Író születésnapján beszéljen maga az ünnepelt.

Először az éppen tíz évvel ezelőtt megjelent Elutazás és hazatérés című Konrád-opuszból emelek ki egy rövid részletet.

Konrád György közismerten zsidó család gyermekeként született, élete első 11 évét Berettyóújfaluban töltötte. A deportálás előtt nem sokkal került budapesti rokonokhoz, s a fővárosi rokonoknál, bujkálva sikerült átvészelnie a háború utolsó hónapjait.

A gyermek Konrád nagynénjének a férjével – Andor bácsival – együtt bujdokol, de az új rejtekhelyen Andor bácsi észreveszi, hogy lakásában felejtette a borotvapamacsát. Hazaküldi Konrádot, aki a borotvapamaccsal éppen indul visszafelé, amikor a Pozsonyi út közelében nyilasokkal találkozik:

„A sarkon láttam, hogy a Hollán utcán futólépésben közelednek a nyilasok. Gyorsan balra kanyarodtam, és a Pozsonyi út felől akartam eljutni egy kis kerülővel a családig. Azzal viszont nem számoltam, hogy párhuzamosan futnak, sokan vannak, és nemcsak a Pozsonyi úton áll fel egy rajvonal teljes utcaszélességben, de hátulról, a Szent István körút felől is jön egy razzialánc, hogy elölről-hátulról bekerítsék az utca népét.”

Azt hinnénk, hogy a gyermek Konrád nem tudott elbújni a nyilasok elől. Pedig sikerült elszöknie, méghozzá úgy, hogy a hermetikusan lezárt utcából békésen visszaballagott Andor bácsihoz:

„Kinéztem magamnak egy bőrkabátos, bőrsapkás embert, aki sapkaellenzőjét feltűrte, és csípőre tett kézzel vizsgáztatta az embereket. Még ketten álltak előttem, négykézlábra ereszkedtem, és átkúsztam a barna vadászcsizma mellett. Nagy volt a lárma, oldalt a mélybe nem tudott figyelni. Vigyáztam arra, hogy ballagva menjek haza, a háztömböt megkerülve.”

Érdekes, hogy erre az „átkúszásra” 1994-ben még kicsit másképp emlékezett a szerző. Októberi emlékezés című írásában (megjelent A láthatatlan hang című, 1997-es Konrád-kötetben) ugyanis ezt olvassuk:

„Ma ötven éve csizmás lábak között négykézláb kellett átkúsznom a nyilasok razzialáncán, hogy mentsem a bőröm.”

Egyszer tehát „vadászcsizma mellett”, másszor „csizmás lábak között” kúszott az ifjú Konrád – a végeredmény viszont stimmel. A lényeg: Konrád jól becsapta a nyilasokat, akik a fenti mese tanulsága szerint nemcsak hülyék, hanem hályogos szeműek is voltak. Nem láttak el az aszfaltig, ahol a leleményes Konrád kúszott.

2010-ben jelent meg Konrád régi-új műve: Zsidókról. (Zárójelben jegyzem meg, hogy várva-várom egy olyan mű megjelenését, amelynek a címe: Nem-zsidókról. Aki Á-t mond, mondjon B-t is.) Azért mondom, hogy régi-új műről van szó, mert a szerző egyik régebbi könyvéből átvett sok írást (ezeket átgyúrta, húzott belőlük, toldott hozzájuk), és néhány újabb írással összeházasítva jött létre az említett könyv. Ez a módszer egyébként Konrádnál bevett gyakorlat, ezért van darabszámra oly sok könyve (miközben a tartalom néhol ugyanaz). Nézzünk néhány példát arra, hogyan gyúrja át korábbi szövegeit Konrád.
A Zsidókról című kötet 10. oldalán ezt olvassuk:

„El kell gondolkoznunk azon, hogyan volt lehetséges közülünk hatmillió embert megölni? Hogyan hagyhattuk ezt?”

A láthatatlan hang című,1997-es kötet 6. oldalán viszont ezt találjuk:

„Hogy volt lehetséges közülünk, zsidók közül, ötödfélmillió embert megölni? Miért nem védekeztek legalább egy késsel az aggastyánok és a gyerekek is?”

A régebbi szövegben „ötödfélmillió” – tehát 4 és fél millió -, az újabb verzióban már hatmillió megölt szerepel. Minek köszönhető a másfél milliós gyarapodás?

Van, ahol az átgyúrás kibékíthetetlen ellentmondást eredményez. A Zsidókról című kötet 26. oldalán ezt olvassuk:

„A prófétákat olvasva lehetne azt is mondani: a zsidók az erkölcsi önkritika népe.”

A láthatatlan hang 196. oldalán viszont ez áll:

„Nincsen kifejlett zsidó önkritika.’

Ha már az önkritikánál tartunk: Konrád régi-új kötetének újabb keletű írásai az Izrael melletti szilárd elkötelezettségről árulkodnak. Konrád szerint az arab országokban élő zsidókat Izrael megalakulása után „elűzték”, a cionisták viszont nem űzték el a palesztinokat, azok „a háború során” nagy számban „menekültek”. Konrád egy szót sem ejt az elrabolt palesztin javakról, miközben azt fejtegeti, hogy az Izrael-ellenes csoportok azt követelik: „A zsidó elmehet, de mindenét ott kell hagynia.”
Ugyanilyen érdekes Konrád politikai elfogultsága. 1998 kora nyarán írja (tehát az első Orbán-kormány megalakulása táján):

„Ha nektek, tiszteletre méltó szavazópolgárok, ez kellett, ez a fordulat, élvezzétek! Megkapjátok az oldalt lyukas középjobbot, amelyet a közbülső szövetségesek kötnek össze az újnyilasokkal, vagy akár a régiekkel, és ezzel az undorító beszéddel, amely az én gyerekkoromban még a gyilkolás nyelvezete volt. Ez tetszik nektek?”

Hogy tetszik-e nekünk? Illetve tetszik-e nekem? Hát… Nekem se tetszik sok minden. Például néhány olyan konrádi gondolatmenet, amely a Zsidókról című kötetben szerepel. A könyv 75-76. oldalán ezt írja a deportálások időszakáról:

„Érdekből, kislelkűségből a korabeli magyarok nem értették, hogy akarva-akaratlan egy nagy bűn cinkosai lettek. Elirigyelték a zsidók házát, boltját, és nagy kedvet éreztek némi hazafias rablásra.”

„A magyarok”? Így, határozott névelővel? Mi ez, ha nem kollektív ítélet? Érdekes, A láthatatlan hang című korábbi kötet 55. oldalán még azt fejtegetette Konrád, hogy „a németek és a magyarok zömének semmi része nem volt a zsidóüldözésekben”, majd egy oldallal később azt is hozzáteszi: „Visszataszított a kollektív bűn fogalma, közösségek általános elítélése”. Mi történt Konráddal, hogy ma már „kollektív bűnt” varr a nyakunkba?

A Zsidókról című kötet 71. oldalán azt olvasom, hogy sok zsidó túlélő 1956-ban azért ment el, mert „ismét megjelent az antiszemita fenyegetés”. Hol, miben mutatkozott meg ez a „fenyegetés”? Korábban miért nem írt erről Konrád, miért csak most jutott eszébe?

Nekem ezek a megjegyzések nem tetszenek. S nem tetszik Konrád „genetikus” látásmódja, ahogy ennek kertészi változatától is kiütést kapok. Írásom végére hagytam egyik kedvenc idézetemet, amely A láthatatlan hang című kötet 208. oldalán olvasható:

„A zsidók nem lesznek utcaseprők, mert a sok évezred alatt felhalmozódó intellektuális tőke tovább öröklődik az utódokra. Az érzékenységet, az alkatot és valószínűleg intelligenciánk természetét is összeadjuk abban a génkoktélban, amik a gyerekeink. Hordozható örökség ez, és bárhol működtethető. A zsidók sok kínnal, gürcöléssel, veszélyekkel, de évezredek alatt megtanulták a munkát és a fenyegetést.”

A fenti szövegből tudtam meg, hogy kik seprik Izraelben az utcákat. Természetesen az őslakos palesztinok. Az ő „génkoktéljuk” bizonyára más. Ahogy természetesen az enyém sem mérhető a saját bevallása szerint kohanita ősökkel bíró Konrád Györgyéhez. Akinek „génkoktélja” immár 79 éves.

Szalay László – Hunhír.info