Emlékszünk jól: Horn Gyula volt kormányfő tette föl a címbéli kérdést, amikor pufajkás múltját emlegették. Horn akkor azt mondta: őt múltja ismeretében választották meg a polgárok képviselőnek, az Országgyűlés pedig miniszterelnöknek. Bár az átvilágító bírák 1997-ben közzétették a Horn múltjáról szóló jelentést, a tapasztalt pufajkás nem mondott le, sőt a későbbi választásokon is megmérette magát. Schmitt Pál mai lemondásával új helyzet állt elő: véget ért a monoton „na és?” korszak.

Írtam már korábban a Schmitt-ügyről, s elmondtam a véleményemet: az elnöknek nincs más választása, mint hogy lemond. Maradása ugyanis árt az országnak, a parlamenti többségnek, a kormánynak, hiszen a „plágiumügyet” az ellenzék folyamatosan napirenden fogja tartani. Schmitt Pál ma bölcs döntést hozott, bár beszédében ismét maszatolt egy kicsit kisdoktorija születésével kapcsolatban. De ez most már nem lényeges, a lemondás után Schmitt Pál magánügye, hogy – mint jelezte – bíróságon szerezzen érvényt igazának.

Az elnök mai beszéde fordulatot jelez a hazai politikai életben: végre egy politikus, aki lemond a tisztségéről. Mert a múltjában van valami, amiért támadható. Amiért a szavahihetősége kérdőjeleződött meg.

Eleddig – ha jól emlékszem – egyetlen közjogi méltóság sem távozott azt követően, hogy valami „turpisságon” rajtakapták. Sem a pufajkás Hornban, sem az szt-tiszt Medgyessyben, sem az őszödi beszédet elmakogó Gyurcsányban nem volt annyi tisztesség, becsület, hogy „lebukásuk” után lemondjanak. Sőt: Schmitt-ügyben az elmúlt napokban éppen Gyurcsány nyilatkozott nem is egyszer, amihez azért – valljuk meg őszintén – nagyon nagy pofa, s azon nagyon vastag bőr szükségeltetik.

Az összes említett „elvtárs” közül a pálmát mindenképpen Horn Gyula viszi el. Ez a kis ember nagy karriert futott be Németországban 1989 után, amikor a kelet-német menekültek előtt a magyar hatóságok megnyitottak a határt. Több kitüntetést is aggattak a kis ember dagadó mellére, mert állítólag neki volt köszönhető a német menekültek kiengedése Ausztrián keresztül az akkori NSZK-ba. Mi, akik ebben a hazában éltünk akkor is, tudjuk jól: a történelmi döntéshez Horn Gyulának semmi köze sem volt. A történelmi döntést az MSZMP négytagú elnöksége (Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre) hozta, s mivel külpolitikai jellegű döntésről volt szó, az akkori külügyminiszterre bízták a határozat bejelentését. Horn Gyula volt akkoriban a külügyminiszter, helyettese pedig Kovács László. Horn tehát bement a tévéstúdióba, közölte a pártvezetés döntését, s ezzel ölébe hullott a dicsőség (a fejére pedig némi babér).

Horn valótlan „érdemeken” alapuló karrierjét külhonban építették, elsősorban a németek. Bizony, a kicsi ember is plagizált, hiszen az említett történelmi döntést „kisajátította”, a maga műveként tálalta föl itthon és külhonban egyaránt. Aztán robbant a bomba, mert egy-két évvel ezelőtt a sokáig hallgató Németh Miklós exkormányfő egy interjúban elmondta: Horn Gyulának semmi köze nem volt a németek kiengedéséhez, sőt. Sőt. Harmadszor is sőt: éppen a Horn-vezette külügyminisztérium akadályozta Némethék erőfeszítéseit, hogy a menekültek problémáját megoldják.

A youtube-on is meglelhető az a filmtöredék, amelyben Horn pufajkás múltjáról hallhatunk ezt-azt. Érdemes megnézni. Megjegyzem: a Hornra vonatkozó dokumentumok közül több eltűnt a levéltárból – különös módon éppen pufajkásunk kormányfői ténykedése idején.

De vannak egyéb érdekes adalékok is. Horn Gyula még 1989-ben (!!!) is védte a „magukfajtát”, s serényen „ellenforradalmazott”. 1989. február 10-én az MSZMP KB ülésén például kiállt azok mellett, akik ’56-ban a szovjetek és Kádár bábkormánya mellé álltak:

„Nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel.”

E szavak elhangzása után öt évvel Horn Gyula – az „ellenforradalom” leverésében pufajkásként harcoló, s ezért Kádár apró dögei által kitüntetésben részesített hazaáruló – megkapja a kormányalakítási megbízást. Bizony, ilyen betegesre sikeredett az ún. „rendszerváltozás”.
Schmitt Pál lemondott. Helyes döntést hozott. De amikor az elnök lemondását kommentáljuk, két lényeges dolgot nem lenne szabad elfelejteni. Először: Schmitt nem a hornok, medgyessyk, gyurcsányok zülött fajtájából való, erre legalábbis semmilyen adat, tény (pállott pufajka, szt-tiszti javadalom, öszödi gyónás és szemkilövetéses kormányzás) nem merült fel soha. Másodszor: Schmitt Pál az első, aki – bár némi hezitálás után – lemondott. A kommunisták által meghonosított (meghornosított?) „na és?” korszak most lezárult.

Éppen a mai döntés mutatja, hogy a diplomás gazemberek – Horntól Gyurcsányig – a hivatalától megváló Schmitt bokájáig sem érnek. Ezt nem árt megjegyezni. Most, hogy ez az ügy lezárult (bár baloldalon még jó ideig füstölögni fognak), jó lenne, ha a kormányzó erő végre tényleg nekikezdene a múlt megígért feltárásának, az elszámoltatásnak. Mondok egy tippet: július elején ünneplik hívei Horn Gyula 80. születésnapját. Tudjuk, a volt kormányfő beteg. De ez nem ok arra, hogy személyét hallgatás övezze. Itt az idő tehát, hogy a dolgozó nép a tévé segítségével megismerkedjen végre az 1954-ben Rosztovban diplomát szerzett Horn Gyula valós múltjával, nem pedig annak égi másával. Akarom mondani másolatával.

Ha ezt letudtuk, lehet majd folytatni a sort. Például Kovács Lászlóval.

Szalay László – Hunhír.info