1944 őszén a Magyar Ünnep című folyóirat hosszabb interjút közölt Szabó Lőrinccel. A költő többek között ezt mondta: „A költő csak önmagával törődjék. Látott talán fát, amely szociális, vallásos vagy egyéb lelkesedésből terem almát? /…/ A magas irodalom csak öncél lehet, és az egész magyar literatúrának rendkívüli tehertétele, hogy túlságosan politizált.”
Szabó Lőrinc csak önmagával törődött, költészete az én kalandjának, a megismerés szüntelen vágyának párját ritkító lenyomata.
1900. márc. 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc költő, műfordító, a Nyugat második nemzedékének kiemelkedő alakja. Református családból származott, nemesi ősökkel büszkélkedő apja mozdonyvezető volt. Szabó Lőrinc Miskolc után Balassagyarmaton töltötte a gyermekkorát, majd Debrecenben tanult, itt érettségizett.
1918 őszén Budapestre utazott, itt kezdte meg egyetemi tanulmányait. Hamarosan megismerkedett Babits Mihállyal, aki nemcsak barátságába fogadta, hanem két évig a lakását is megosztotta vele.
Pályakezdése a nyomor jegyében telt. Miután azonban elvette Mikes Lajos lányát – Klárát -, apósa segítségével Az Est munkatársa lett. Míg ifjúkorában baloldali vonzódásairól volt ismert, a harmincas években a népi írókhoz került közel, a háború után pedig jobboldalisággal vádolták, őrizetbe vették, majd az írószövetség és az újságíró-szövetség is vizsgálatot indított ellene. Nemcsak a Vezér című, 1928-as verse miatt támadták (félreértelmezve a költemény üzenetét), hanem egyes, a hitleri Németországról szóló újságcikkei miatt is.
A meghurcoltatás időszakában vezetett 1945-ös naplója és az igazolóbizottságok előtt elmondott Bírákhoz és barátokhoz című „magamentsége” ma is megrendítő olvasmány, egy gyötrődő lélek vetkőzése. A naplóban és említett védőbeszédében ilyen – költői világképét is árnyaló – sorokat olvasunk:
„45 évet és egy hónapot éltem. Egész életem szorongás volt. Az egész életem! Milyen hideg lett. /…/
Irtózatos buta világ. Egy lepke nem lehet buta. Egy ember? Majdnem mindenki az…. De rövid az élet! /…/
Engem csakugyan jobban érdekelnek a hajnali rigók, az esti fellegek és az éjszakai olvasmányok, mint az élet emberi eseményei és a reggeli, déli és esti sajtó nyers-anyaga. /…/
Én ismerem magamat, ismertem a szándékaimat és eszközeimet, életem nyilvános gyónás és igazságkeresés volt. Sokat szenvedtem, sokat gyógyítottam, saját dialektikus törvényszékem előtt – versek sora bizonyítja – előre és sokszorosan ítéltem mindent.”
Az ellene megindult vizsgálat végeredménye (ahogy a naplóban olvassuk): „igazolás, dorgálással!”. Az új – számára nagyon idegen – világban azonban számkivetett maradt, a „fordulat éve” után kizárólag műfordításból élt. 1956-ban megjelenik válogatott verseinek gyűjteménye. Az’56-os forradalom alatt a népieket tömörítő Petőfi Párt tagja lett. 1957. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. 1957 őszén szívrohamot kapott, október 3-án halt meg a Fiumei úti klinikán.
Első kötete (Föld, erdő, Isten, 1922) „görögös” szemléletű szabad versek gyűjteménye, ezt követi az értelem ellenében az ösztönök lázadását hirdető verskötet (Kalibán, 1923). Költői pályájának nagy fordulata, csúcspontja a Te meg a világ című, 1932-es kötet, amelynek verseiből az individualista, az én megfellebbezhetetlen jogát hirdető költő szól hozzánk. Ekkor bukkannak fel „keleti” versei, amelyekben a világ, a fogható valóság álomként, képzetként jelenik meg. Az ezt követő évek termésében kiemelkedő szerepet kapnak a családi képek, a fiáról, Lóciról szóló versek, melyek máig a költő legismertebb művei közé tartoznak.
A háború utáni korszak talán legnagyobb alkotása a Tücsökzene című versciklus (1947) melynek alcíme: Rajzok egy élet tájairól. 370, jambikus lejtésű, 18 soros strófa alkotja a művet, amelyben a költő személyes emlékei, történetei idéződnek fel időrendi sorrendben. Persze a mű nem egyfajta életrajz: az emlékezés célja, hogy az emlékező lélek egyesülhessen a természettel, beleolvadhasson a létezés nagy áramába. Ez a vágy magyarázza a címet, a „tücsökzene”, a ciripelés egész cikluson átívelő motívumát.
Másik nagyszabású műve, A huszonhatodik év című, százhúsz szonettből álló ciklusa szerelmének, Vékesné Korzáti Erzsébetnek állít emléket, aki 1950-ben öngyilkos lett. Ez a mű 1957-ben jelent meg, még a költő halála előtt.
Szabó Lőrinc nemcsak kiváló költő volt: esszéi, kritikái szintén kortársai élvonalába emelik, műfordítói munkássága pedig ugyancsak kiemelkedő (verset, drámát, prózát egyaránt fordított). Örök barátaink című, terjedelmes fordításgyűjteménye több kiadásban is megjelent.
Pilinszky János 1962-ben így jellemezte a költőt és életművét:
„Par excellence művelt költő volt, ugyanakkor első önálló köteteiben már-már barbárként jelenik meg, a pusztítás és az építés zabolátlan gesztusaival. Egész fiatalkorának is ez a kettősség volt a legjellemzőbb vonása: egyrészt benne élt a kifinomult, önmagával örökké elégedetlen műfordító és kritikus, másrészt a primitív, mezítelen vadember.
Melyik volt az igazi?
Ő maga sohasem kívánta megválaszolni ezt a kérdést, mint ahogy az ellentmondásait sem óhajtotta feloldani.
Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. /…/
Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását. Igen, képes volt pogány módon élni, a társadalmi szokásokon túllépő vágyakkal, mégis ő volt öregkorában az, aki megírta az „örök” szerelem és az „örök” hűség kamaszosan tragikus és gyönyörű könyvét – a Huszonhatodik év-et –, a gyászév verseit egy huszonöt éven át tartó szerelem után. Szomjazta az életet, a másik percben lemondó lett: és velejéig hitetlen. De épp ez a feloldhatatlan kettősség tette oly ragyogóvá és elmélyültté költészetét – ugyanaz a kettősség táplálta őt, amely az elemi erők rombolva építő világát. /…/
1957-ben bekövetkezett halálával egyik legnagyobb huszadik századi költőnk távozott közülünk.”
A Pilinszky által is említett kettősségre jó példa az a vers, amelyet Szabó Lőrinc 1931-ben írt, s amely a Te meg a világ című kötetben látott napvilágot. Ez az önvallomásos – ugyanakkor tárgyias – költemény az egyik kedvencem, ezért zárom a rövid emlékezést ezzel a verssel.
„Szamártövis
Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban és napban sorvadozva virulsz
torzonborz vértezetedben;
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! – jajdúl fel a kéz, amely
megbántott – Jaj, ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, úgye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében;
de mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.”
Szalay László – Hunhír.info
