Százhúsz évvel ezelőtt született Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek. A mártírsorsú főpap nevét a rendszerváltozás előtti évtizedekben szitokszóként használták a hatalom birtokosai, s bár az elmúlt több mint két évtizedben könyvek, tanulmányok sora méltatta tevékenységét, nem túlzás azt állítani: még ma sem foglalta el méltó helyét a nemzet emlékezetében. Pedig ahogy halálakor Franz König bíboros, bécsi érsek fogalmazott: Mindszenty „holtában is beszél”.

Drahos János esztergomi káptalani helytartó 1945. szeptember 17-én kelt körlevelében a következőt adta hírül:

„Istennek hála, megszűnt az ősi esztergomi főegyházmegye árvasága. Van új főpásztorunk, van atyánk, van a magyar katolicizmusnak feje, van az országnak hercegprímása.”

Az új főpásztor személyét érthetően megkülönböztetett figyelemmel kísérte a magyar – s nemcsak katolikus – közvélemény: az 53 éves Mindszenty Józsefre várt az a feladat, hogy az új politikai helyzetben, az adott feltételek és a várható kihívások közepette kormányozza a magyar egyház hajóját.

Érdekes, hogy az Új Ember című katolikus hetilapnak abban a számában, amely Mindszenty érseki kinevezését hírül adta, az új főpásztor – még veszprémi püspökként – az egyházközségi élet fontosságáról fejtette ki gondolatait. Az írás intenciója szerint erősíteni kell a katolikus társadalom egységét, s föl kell készíteni a várható változásokra. Egyértelmű volt, hogy az az ember, akinek – az őt beiktatásakor köszöntő Antall József államtitkár szavai szerint – „legelső tulajdonsága a lélek komolysága és a hajlíthatatlan, férfias erő”, legfontosabb feladatának tekintette, hogy a háborúban szétzilálódott nemzet magára találását, az erkölcsi, szellemi és anyagi újjáépítést a maga eszközeivel elősegítse. Mindszenty ugyanis a demokratikus Magyarország megteremtésében fontos szerepet szánt a katolikus egyháznak, amely – a prímás szándéka szerint – teljes szabadsága birtokában az újjáépítés egyik nélkülözhetetlen erkölcsi támasza lehetett volna.
1945. október 7-i székfoglaló beszédében is ezt hangsúlyozta az új prímás. Elutasította a múlt romjain dáridózó „duhaj jókedvet”, a „hejehuja Magyarország” lehangoló látványát, mert „szomorú ifjúság ez, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez”. Mindszenty a hitélet elmélyítésében jelölte meg munkálkodásának a célját:

„Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságot közvetítem népemmel és nemzetemmel.”

A prímás persze nemcsak a szűken vett pasztorációban látta saját feladatát: közjogi méltóságára hivatkozva minden olyan kérdésben véleményt kívánt formálni, amely a nemzet jövőbeni sorsát érintette.

Talán még soha nem volt olyan magyar egyházfő, aki oly sűrűn látogatta volna meg híveit, mint az energikus, hallatlan munkabírású Mindszenty József. 1945. októberében a budapesti fiatalok előtt a család és a történelmi múlt tiszteletét hangsúlyozta, s a múlt értékeinek önjelölt kiseprőit ostorozva a szilárd valláserkölcsben jelölte meg azt az alapot, amelyre az új, eszményi Magyarország felépülhet. Mindszenty több beszédében is felemelte szavát a gyűlölködés föltámadt szelleme ellen: 1945 karácsonyának küszöbén például a csepeli plébániatemplomban összegyűlt munkások előtt – az osztályharc gondolatát elutasítva – a Rerum Novarum enciklika szellemében a társadalmi béke fontosságáról beszélt. Érthető tehát, hogy az osztályharcos alapon álló politikai tömörülések ellenfelet szimatoltak az esztergomi érsekben. Az ellene irányuló támadások tehát szinte a beiktatása pillanatában elkezdődtek.

Az első nagy politikai vihart az 1945. október 18-án kelt, ún. „választási körlevél” váltotta ki. A Mindszenty által fogalmazott, de a püspöki kar tagjai által aláírt körlevél egyetlen párt mellett sem foglalt állást, s egyetlen pártot sem bélyegzett meg, viszont tagadhatatlanul orientálni kívánta a katolikus közvéleményt. A püspöki kar szerint az igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülők jogainak a biztosítását, a munkás szabad egyéniséggé válását, a munka rabszolgaságának megtörését írja zászlajára. Katolikus hívő tehát – érvelt a körlevél – nem adhatja szavazatát olyan politikai irányzatra, amely újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat kényszerít a nemzetre (ne feledjük, a körlevél írása előtt egy évvel kerültek hatalomra német segédlettel a nyilasok, a zöld inges erőszakra való utalás világos üzenet volt a hívek felé). Az osztályharcos szemlélet igehirdetői joggal vélhették megtámadva magukat e sorok olvastán:

„Természetesen nem az a demokrácia, amely az egyik emberi személy korlátlan uralma helyébe egy másikét állítja, nem az, amely az egyik embercsoport önző és féktelen uralmát egy másik csoport önző és féktelen hatalmaskodásával váltja fel.”

A körlevél persze hangot adott az egyház sérelmeinek is. Sokszor vádolták Mindszentyt azzal, hogy a földreform „visszacsinálását” szorgalmazta. A körlevél sokszor idézett és kifogásolt passzusának előítélet-mentes olvasata a bizonyíték arra, hogy ez a vád nem igaz. „Nem a földreformot tesszük itt bírálat tárgyává, hanem a benne megnyilvánuló bosszúálló szellemet” – így szól az inkriminált mondat.

A körlevél bírálta a „demokratikus” rendőrség túlkapásait is, felsorolva az egyházat ért megtorló akciókat, pl. papok internálását. Érdekes, hogy szinte a körlevél megjelenésével egy időben Bibó híres Valóság-cikke is kifogásolta a belügyi szervek munkáját. Ezt mindketten joggal tették: mint köztudott, a hatalmi pozíciók elosztásakor a rendőrség a kommunista párt kezébe került. A körlevél tehát – summázhatjuk így is – a katolikus szavazókat akarta keményebb kiállásra buzdítani, mert „az erőszak és zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál”.

A választási körlevél folytatásának is tekinthető Mindszentynek az a rádiószózata, amely az 1945-ös év utolsó napján hangzott el. Érdemes ebből egy hosszabb passzust idézni:

„Ebben az évben folyton emlegették a múlt bűneit. Mindenesetre többször, mint Európa népei a magukét, mintha mi volnánk nem a falu, de Európa és a világ rossza egyedül; mintha csupa angyal között ez a nép volna a legbűnösebb világfelforgató. /…/
1945 sem volt bűntelen esztendő, a nemzettel szemben sem. Avagy itt voltak az új fénnyel érkező emberi jogok; mennyi van még a félelemtől és nyomortól mentességből? Mit tettünk azért, hogy a nemzet félelme és nyomora kisebb, megsegítése annál nagyobb legyen? A szabadságkorlátozás kevesbedjék, a sajtó-, szólás- és egyéni szabadság, de a kötelességtudat is annál több legyen?”

A prímás kérdései persze nem maradtak válasz nélkül: egyesek a kritika jogosságát, mások pedig Mindszenty illetékességét vonták kétségbe. A prímást azonban nem zavarták a támadások: következetesen és makacsul haladt tovább a maga útján.

Az új esztendőben a szenvedések enyhítése érdekében többször is szolidaritásra buzdította a katolikus hívőket. Februári Karitász-körlevelében pedig így szólt az újjáépítés fontosságáról:

„Csak imádkozó emberiség építhet egy jobb világot. Nemcsak a külső világot, házakat, hidakat, utakat és huzalokat kell újjáépítenünk, hanem a mi belső világunkat is.”

A váci székesegyházban 1946 tavaszán mondott prédikációjában pedig ismételten hangsúlyozta, hogy a demokrácia megteremtésének közös munkájához az egyház is hozzá kíván járulni: erkölcsi értékeivel ugyanis alapja lehet egy új világnak, ha „ez az új világ a demokrácia, a népuralom jegyében érkezik”. Mindszenty az egyre sűrűsödő támadásokra is válaszolt: az egyház – mondta – nem törekszik konfrontációra, viszont jogot formál arra, hogy felemelje szavát a bűnök és hibák ellen, s nem fél a bírálat következményeitől, mert „az egyházüldözők élete is befellegzik, azok sem örökéletűek”.

A prímás tehát a demokratikus elvek védelmét is felvállalta, amikor bírálta a közállapotokat, ugyanakkor az ország katolikusait az anyagi újjáépítésre és lelki megújulásra buzdította. Tudta, milyen nehéz és kényes szerepet vállalt magára, a „reakciót” emlegető vádak ezt nap mint nap tudatosították benne. Papp Kálmán győri püspök szentelésén burkolt formában önmagát is jellemezte:

„Mi tehát a püspök szerepe és élete? Talán a kötekedő villongás az állami élet peremén? Dehogy! Keresi, vizsgálja, hogy tartják meg a Tízparancsolatot künn az életben.”

Krisztus békéjét hirdeti – tette hozzá a fenti szavakhoz a prímás, de ugyanakkor „a vértanúi jelleg is beletartozik a püspök életébe”. Ezzel a mondattal Apor Vilmosra, a felszentelt győri püspök elődjére utalt, akit szovjet katonák lőttek agyon.

Mindszenty világosan látta, hogy az új rend építésével párhuzamosan világnézeti „háború” indult a katolikus – és persze a többi – egyház ellen: nemcsak működésének anyagi feltételeit akarták elvenni, hanem lelki-szellemi befolyásának is gátat kívántak szabni. Ezért álltak 1946 tavaszától a támadások középpontjában az egyházi iskolák: a szélsőbal sajtó a reakció fészkének, az összeesküvések melegágyának nevezte ezen intézményeket, olykor pedig vérfagyasztó történetekkel színezte a vádakat.

A prímás azonban nemcsak a csonka ország határain belüli magyarság lelkiismerete akart lenni: sokat tett a határon túli magyar kisebbségek védelméért is. A felvidéki magyarok üldözése ellen már 1945. november 25-én pásztorlevélben tiltakozott: „a szabadságjogok kezelésének, a gyengébbekkel való bánásmódnak kiáltó, vádló és elrettentő példája ez” – írta, s az elkövetkező hónapokban is sűrűn vissza-visszatért a felvidéki magyar kisebbség helyzetére. A legélesebben talán 1946 szeptemberében, a szegedi Szent Gellért ünnepségen fogalmazott:

„Ma ott vagyunk a Duna, Garam mentén, hogy keresztény magyarokat a hit és erkölcs nélkül élők vásári baromnak tekintik, akarják elűzni, s ahogy a pásztor tereli a Hortobágyon az állatot egyik helyről a másikra, terelik, hajtani akarják ősi földről, ősi házból, ősi templomoktól, iskoláktól, temetőktől messze. Addig tiltakoztunk a múltban a Balkán ellen, míg közben felcsúszott ide Közép-Európába a pápuák világa, amely azonban nem átall emberi jogokról szavalni.”

Az októberi, budapesti Szent Gellért ünnepségen Mindszenty már „nemzeti vakság”-ról beszélt, elítélte mind a „jogtalan mohóságot”, mind az „együgyű lemondást”, majd hozzáfűzte:

„A mi szívünk fáj minden székelyért, felvidéki üldözöttért és minden világtáj szenvedőjéért, mégha történetesen nem is magyarul beszél.”

1946 decemberében a bíboros táviratban kérte a westminsteri és New York-i érsek közbenjárását a felvidéki magyarság érdekében, majd december21-én drámai hangvételű kiáltványban emelte föl szavát a jogfosztás ellen, s kérte az ENSZ segítségét, megismételve azt az álláspontját, hogy ha „az üldözöttek történetesen nem magyarok volnának, akkor is felemelnők szavunkat, mivel az emberi jogok súlyos sérelméről van szó”.

1947 szeptemberében a püspöki kar nevében ismételten tiltakozott a hitleri időkre emlékeztető deportálások ellen, ugyanakkor felemelte szavát az ellen, hogy száműzik magyar földről „a hazához hű német származásúak tömegeit”. A svábok kollektív felelősségre vonását jogtiprásnak nevezte, mert „az ilyen kitelepítés, történjen az bárminő címen – embertelenség, az emberi jogok éles hangoztatása idején különösen az”.

A kisebbségek védelmével kapcsolta össze Mindszenty a készülő békeszerződés megítélését is. „Soha ennyi könnyed ítélkező nem gyűlt össze megkovácsolni emberi ítéletünket” – jelentette ki Máriapócson 1946 szeptemberében. A következő év februárjában, a „békekötés órájában” mondott prímási könyörgésében pedig a „második Trianon” végzetes következményeitől óvott:

„Most még papíroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az eltaszított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna.”

A békekonferencia elnökségéhez intézett üzenetében ugyancsak ezt a jogos aggodalmát fogalmazta meg, amikor „az újabb világiszonyatoknak békeművetekre rávetődő éjsötét árnyékára” figyelmeztetett.

Az 1948-as esztendő a „fordulat éve”-ként vonult be a magyar történelembe. Az állam és a katolikus egyház közötti viszony ekkor romlott meg véglegesen. Mindszenty – ez bizonyított tény – kész volt a tárgyalásokra. Előfeltételként azonban azt szabta meg, hogy szűnjenek meg az egyházat ért diszkriminációk. Főként az egyházi iskolák tervezett államosítását sérelmezte. A prímás több körlevélben is tiltakozott a készülő törvény ellen, s fölszólította a hatalom birtokosait, hogy „ne tévedjenek a totális rendszerek útjára”. Hiába hivatkozott az egyház évezredes tanítói jogára, ez az érv akkor már senkit sem győzött meg.

A két munkáspárt „egyesülési” kongresszusán Szakasits Árpád úgy fogalmazott, hogy „a véreskezű reakció kezéből kivesszük az iskolákat”, Rákosi Mátyás pedig – még Szakasits otromba retorikáját is felülmúlva – fajvédőnek, nyilasbarátnak nevezte Mindszentyt, aki „utólag nem átallotta egy másik nyilassal történt személyi torzsalkodását nemzeti ellenállássá áthamisítani”. Ezek a kijelentések már azt jelezték, hogy a hatalom új birtokosai nem óhajtanak tárgyalni a magyar katolikus egyház fejével.

A prímásnak is egyértelmű volt a véleménye a születő új hatalomról. 1948 nyarán, Rogács Ferenc pécsi püspök szentelésén félreérthetetlenül fogalmazott:

„Az Isten ad vagy enged hatalmat, de nem ad hozzá mindig elég nagyságot, hogy vissza ne éljen a hatalommal. És idegesíti a hatalmat Isten jelenléte és az ezt hirdető Egyház jelentése a történelemben. Az Egyház azt a szellemi szabadságot hirdeti, amelyet Istentől kaptunk. Ebből ered a szülők természetjoga és az Egyház elidegeníthetetlen nevelőjoga. Az Egyház csak akkor igazán szabad, ha az igazságot gátlás nélkül megmondhatja a nagy és kis Napóleonoknak és Hitlereknek.”

Egyik körlevelében a prímás azt írta: az egyház nem elégedhet meg a szabadság morzsáival, hanem annak teljességét követeli. Nem az egyházi birtokok visszaadását követelte Mindszenty – mint ahogy sokszor vádolták -, csupán az egyház belső életébe, működésébe nem tűrt beleszólást. Ezért kellett őt eltávolítani egy olyan korban, amely még azokat a bizonyos morzsákat sem tűrte meg.

Szalay László – Hunhír.info