Sok jeles évfordulót tartogat az idei év. Néhány nap múlva emlékezünk a 20. század egyik legnagyobb magyarjára, Mindszenty József bíborosra, aki 120 évvel ezelőtt, 1892. március 29-én született Vas megyében, Mindszenten. Az alábbiakban az egykori esztergomi érsek pályájának egyetlen részletéről írok. Mindszenty és a nyilasok – ez a téma. Fontos erről beszélni, mert még ma is akadnak olyanok – köztük neves „tudósok” is -, akik hazug módon nyilas szimpátiával vádolják Mindszenty Józsefet.

Mindszenty Józsefet XII. Pius pápa 1944. március 4-én nevezte ki veszprémi megyéspüspöknek. Ekkor még Magyarország független állam, néhány nap múltán azonban a német csapatok megszállják az országot. Amikor Mindszenty március 29-én – 52. születésnapján – megérkezik Veszprémbe, meglepetve tapasztalja, hogy a püspöki palotába betelepedett a megszállók egyik tábornoka. Mindszentynek nem tetszett a német jelenléte, aki tíz nap múlva ki is költözött. Hiába, Mindszenty erős akaratú ember volt.

Horthy Miklós sikertelen kiugrási kísérlete és Szálasi Ferenc német segédlettel történt hatalomátvétele Mindszenty József életében is fordulatot hozott. Erről részletesen ír önéletírásában, amelyből az alábbiakban részleteket idézünk (idézeteink lelőhelye: Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, 1974, Vörösváry István kiadása, 494 o.)
Az akkori helyzetet így foglalja össze Mindszenty:

„Hitler utasítására a nyilas hatalom szállítja az Alföld és Dunántúl ifjúságát a kétségbeesetten vívott harcokba. De Nyugat felé vonulnak az ország értékei is. A front bomladozik, s miközben a vörös hadsereg a főváros ostromához készülődik, a nyilaskeresztes hadügyminiszter kiadja az öngyilkos jelszót: ’Megsemmisítünk vagy megsemmisülünk!’
A megtévesztett pártvezérek még az utolsó pillanatig is bíztak és hittek a német csodafegyverek győzelmében. Valóban, a sötétség órája volt az, amely egyszerre szállt az ország fölé Nyugatról és Keletről: a barna és a vörös veszedelem.” (i. m. 38. o.)

Igen, Mindszenty József mindkét „sötétség” ellenfele volt. Egyszerre utasította el a barna és a vörös veszedelmet (illetve az egyik veszedelem hazai változatát, a zöld színűt; a másik veszedelem hazai kiadásban is vörös maradt, bár a zöld színűben is megtalálhatók itt-ott vörös foltok). De olvassuk tovább Mindszenty emlékezéseit:

„Mindig volt tőlünk jobbra is, balra is egy-egy nagyhatalom, amely sandán nézte a mi külön állami életünket. 1944-ben két elnyomó és embertelen rendszernek seregei, Hitleré és Sztáliné, érkeztek meg maradék földünkre, hogy itt vívják meg végső csatáikat. /…/ A magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált.
Nem volt nyugtom, s október második felében felmentem tájékozódni a fővárosba. Utamon, menet és jövet, mindenféle nagy rajokban érkező menekültekkel találkozom. A történelmi Magyarország egész területéről futnak és menekülnek az emberek a vörös hadsereg elől. Mindenütt a vesztes háború roncsai: szétzilált csapatok, menekülő katonák, szekerek és gépkocsik. Budapesten megpróbáltam összehívatni a Felsőházat, hogy a rendkívül súlyos helyzetben megtárgyaljuk a lehetséges magatartást. De nem találtam egyetlen püspököt sem Budán; a felsőházi tagok pedig dermedten, egyik napról a másikra tengették életüket a náci megszállás és a nyilaskeresztes terror tetőfoka idején.” (i.m. 39. o.)

A mai olvasó csodálkozva olvassa a fenti sorokat: a Felsőházat próbálta összehívatni Mindszenty – a náci megszállás és a nyilas terror tetőfoka idején? Ilyen naiv volt? Nem. Ilyen zavaros volt a helyzet.
Miután Mindszenty nem talál egyetlen püspököt sem a fővárosban, gyorsan dönt. Memorandumot ír. Kinek írja a memorandumot? Olvassuk csak el figyelmesen az alábbi mondatot:

„Magam írtam meg ezért Budán a németek által hatalomba ültetett ’kormány’-hoz az emlékirat-tervezetet.” (i. m. 39. o.)

„Alulírottak, mint a Dunántúl főpásztorai, magyar főpapi felelősségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök Úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézőit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának, mert ezzel a magyar haza utolsó darabja és vele a magyar jövő és felépülés utolsó reménye is odavész. /…/
Ha Budapest kiürítésével annak egymillió-százhatvanezer, illetőleg Nagy-Budapestet véve másfélmilliónál több lakosa, a Felvidék, a Duna-Tisza közének és Délvidéknek menekülői itt zsúfolódnak, a pusztítás még borzalmasabb, a felelősség még irtózatosabb lesz. /…/
Vajon kétheti tapasztalat és áttekintés birtokában fenntartható-e az erkölcsi felelősség mérlegén az az álláspont, hogy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk? Avagy éppen a mi kezünkből várható a megsemmisítő csapás egyetlen kiépített védelmi vonal nélkül, védtelen határokkal, felszereletlen honvédséggel, megtépett, visszavonuló támogatókkal, egyre előrehaladó hadakkal szemben? Amennyire csak a vágyak birodalmába tartozik a mi világhatalmat összemorzsoló harci teljesítményünk 1944 őszén-telén, annyira közeli a vagy-vagy másik eshetősége: a mi megsemmisülésünk. Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon után volt feltámadás, de a megsemmisülésből nem lesz.
Egyén feláldozhatja magát a nemzetért, tízezrek és tízezrek ebben a világháborúban is hősökként haltak meg nemzetünkből hazánkért: de a nemzetet öngyilkosságból odavetni csak úgy elvből nem lehet. A felelősség és a lelkiismeret nem engedi. /…/
A felmerült élet-halál kérdés ma már nem politikai, hanem mindent megelőzően erkölcsi, ezért nemcsak szólhatunk, de kötelességünk is a lelkiismeret, a történelem és az Úristen ítélőszéke előtt a felelősségre rámutatni a Dunántúl három és félmillió lakosa nevében.” (i. m. 40-41. o.)

A dunántúli püspökök memoranduma nem talált meghallgatásra a nyilas „kormány”-nál: az ország sorsának önjelölt intézői bizony a Dunántúlt is odavetették a „visszavonulási harcok martalékának”, mert sem felelősség, sem lelkiismeret nem munkált bennük. Mindszenty Józsefet pedig hamarosan letartóztatta a veszprémi nyilasvezér.

Tíz évvel ezelőtt jelent meg a sokat hivatkozott szerző, Daniel Goldhagen nagy hírveréssel beharangozott könyve: „A Moral Reckoning”. Goldhagen ebben a művében a katolikus egyháznak az ún. „holocaust”-ban játszott szerepét taglalta – a maga sajátos nézőszögéből. A könyvnek természetesen vannak hazai vonatkozásai is, ezek közül csupán egyet emelek ki, mert ez témánkhoz kapcsolódik.

Goldhagen a magyar katolikus klérus zsidóellenességét bizonyítandó példaként hivatkozik egy veszprémi történetre. Elmeséli, hogy a helyi nyilasok a megyében élő zsidók deportálásáért hálaadó szentmisén mondtak köszönetet az Úrnak. Plakátokon hirdették meg a misét (amelyre a helyi ferences templomban 1944. június 25-én, 11 óra 30 perckor került sor). A templom plébánosa egyetértett a hálaadással, a helyi püspök pedig nem tiltakozott a mise megtartása ellen. Goldhagen szerint ugyanakkor a püspök a távolmaradás mellett döntött, mert neheztelt a kikeresztelkedett zsidók deportálása miatt (lásd: Goldhagen: A Moral Reckoning. London, 2002, Little, Brown, 107-108. o.)

Goldhagen nem írja le a veszprémi püspök nevét, de mi, magyarok tudjuk, hogy 1944 júniusában Mindszenty Józsefnek hívták a megyéspüspököt. Tíz évvel ezelőtt tehát egy közismert, többek között Németországban is ünnepelt „történész” leírta, hogy Mindszenty József nem tiltakozott a „hálaadó” nyilas „mise” megtartása ellen. Az elbeszélésnek egyetlen szépséghibája van: nem igaz. Az említett misére ugyanis nem került sor. Méghozzá azért nem, mert maga a püspök közbelépett. Mindszenty így írja le a goldhageni mesével ellentétes végkicsengésű történetet:

„A nyilasok Hitler parancsára Veszprémből is elhurcolták a püspöki kar tiltakozása ellenére a megkeresztelt és meg nem keresztelt zsidókat. Schieberna Ferenc, nyilas ügyvéd volt ennek a műveletnek a mozgatója és végrehajtója, aki még arra is gondolt, hogy az eredményes nagy munka után hálaadó szentmisét mondat a ferences templomban. El is ment a házfőnökhöz, és az igazi szándék elhallgatásával a következő vasárnapra ünnepélyes szentmisét rendelt Te Deum-mal. Azután falragaszokon hívta meg a hívőket a zsidóktól való sikeres megszabadulásért végzendő hálaadó istentiszteletre. Hívattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt, és a szentmisét, a Te Deum-ot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt, de Schieberna pártvezér – 1944. október 15. után kormánybiztos – nem mulasztotta el, hogy visszafizessen nekem kudarcáért.” (Mindszenty: i.m. 43. o.)

Daniel Goldhagen „történész”tehát hazudott, Mindszenty elbeszélését ugyanis a hivatalos történetírás is visszaigazolta (jegyezzük meg, hogy a veszprémi zsidók deportálását tévesen tulajdonítja a nyilasoknak a szerző: 1944 nyarán a nyilasok még nem voltak hatalmon). A veszprémi püspököt a helyi nyilas pártvezér 1944. november 27-én tartóztatta le, ezt a történetet is elmeséli az érintett hivatkozott emlékirataiban (mivel ez a „sztori” eléggé közismert, nem idézem Mindszenty szavait).

Mindszentyt és társait december 23-án átszállították Sopronkőhidára. A szerző szerint azért vitték el őt Veszprémből, mert „közben Szálasi lefoglalta magának az én házamat, s bizonyára nem akarta, hogy a ház gazdája ott a közvetlen közelében raboskodjék egyidejűleg”. (Mindszenty: i.m. 46. o.) Első kőhidai „rabmiséjére” így emlékezett Mindszenty József:

„A szentmisét házi kenyérrel mutattam be. Mise közben hallottuk először a kivégző sortüzeket. A vértanúkat mementómba foglaltam. Akasztás is volt ezen a reggelen, bár vasárnap volt, amikor a törvény tiltja a kivégzést. De ki tartja be itt már a törvények rendelkezéseit?! Ezen a reggelen akasztották fel Bajcsy-Zsilinszky Endrét is, akinek társait, Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost már december 8-án kivégezték Budapesten.” (Mindszenty: i. m. 46-47. o.)

Néhány óra múltán eljön az éjféli mise ideje. Mindszenty élete „legmegrázóbb éjféli miséje”-ként emlékezett vissza erre az eseményre: a fegyház kápolnájában miniszterelnök, képviselő, felsőházi tag, katonatiszt, bíró, művész, pap – a társadalom minden rétege megtalálható. Ott vannak a baloldali foglyok is, köztük a későbbi kommunista belügyminiszter, Rajk László is. A foglyok nevében Kállay Miklós volt kormányfő jelöli meg a miseszándékot: „Egyik fogoly paptól azt üzeni az oltárhoz, hogy a szentmiseáldozatot a derék és becsületes magyarok szándékára ajánljam fel.” (i.m. 48. o.) Erről az éjszakáról többek között ezt írta Mindszenty:

„Milyen fájdalmas éjféli mise volt ez karácsony szentestéjén! Az odavezető út nyomasztó és megrendítő volt derék hazafiak friss akasztófa-erdeje és kihűlt tetemei közt. S mikor körülnéztem a kápolnában, akkor láttam, hogy a mohácsi nagy temetőben lehetett talán csak együtt annyi élrekerült vezető magyar, mint amennyit ebben a börtönben fogva tartottak.”

1945 húsvétja előtt a nyilasok egyik pillanatról a másikra eltűntek. Húsvét éjszakáján az oroszok bevonultak Sopronba, a polgármester pedig már előzőleg megszervezi a „felszabadítók” méltó fogadását. Meghívja Mindszentyt és a nyilasok által szintén elhurcolt székesfehérvári püspököt az ünnepélyes fogadásra, Mindszentyt ráadásul szónoknak is meg akarja nyerni. Eredménytelenül. A meghívott egyházi méltóságok távol maradnak az ünnepléstől. Hogy miért utasította vissza Mindszenty a meghívást?

„Azzal a megokolással utasítottam el, hogy a soproni hálát, ha van, soproni ajakkal illik kifejezni. Én itt idegen vagyok, akit Szálasi karhatalmilag, akaratom ellenére hozatott ebbe a városba. Különben is engem senki sem szabadított meg, hanem a menekülő karhatalom felejtett itt. A fogadásra nem mentünk el, de még a házból sem mozdultunk ki a szovjet katonák leírhatatlan viselkedése miatt.” (i. m. 55. o.)

A történet itt véget ér: a barna-zöld uralom helyét elfoglalja a vörös uralom. S ahogy a barna-zöld terrort is elutasította Mindszenty, úgy – immár az esztergomi érseki székből – a berendezkedő vörös rémuralom előtt sem hajtott fejet. De ez már egy másik történet, új fejezet. Zárásul ennek az új fejezetnek a kezdetéről idézek néhány érseki szót:

„Mint az örök igazságoknak, valamint a természeti és kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeknek Krisztus küldetésében hirdetői és őrei, az Anyaszentegyház püspökei, az apostolok utódai a történelem folyamán időről-időre megnyilatkoztak, valahányszor a társadalom, vagy a kor iránya szembekerült ezekkel az alapvető igazságokkal és törvényekkel. Így nyilatkozott meg az Egyház a rabszolgák és munkások, valamint legújabban az üldözött zsidóság védelmében.
Amikor az apostolfejedelmek múlt évi ünnepén ebben az utóbbi ügyben az akkori kormányzat és korszellem ellenében a mi körlevelünk megjelent, kevesen értették azt meg, sőt megsértődtek azok, akiket állásfoglalásunk érintett. Pedig csak az történt, hogy elítéltük azokat a rendelkezéseket, amelyek a magyar polgárság egy részétől, származása miatt, elvették a velük született jogaikat és szerzett javaikat, őket pedig megbélyegző jellel ellátva gettóba zárták, kitelepítették anélkül, hogy egyéni bűnösségüket bírói ítélettel megállapították volna.
Ma már az ország közvéleménye látja, hogy a keresztséget és az embert védve komoly kötelességünket teljesítettük. Az országnak abból, ami történt, csak kára származott, és ha az Egyházra, nem pedig a lidércfényre figyel, ezt a tanulságot megtakaríthatta volna magának.
De, ha kötelességszerűen felemeltük szavunkat a keresztelt és kereszteletlen zsidók védelmében, éppúgy lehetetlen hallgatnunk a mi népünk megsokasodott szenvedései felett is; főként azokat a megpróbáltatásokat értjük, amelyek nem a háború velejárói, hanem amelyeknek a harag, a gyűlölet, a bosszúállás és alantas indulat a szülői.”

A magyar püspöki kar 1945. október 17-én kelt, Mindszenty által fogalmazott körleveléből idéztem. Ekkoriban már elkezdődött a hazai németek „igazoltatása”, vagyonuktól való megfosztása, kitelepítése. Róluk is szól a körlevél, méghozzá megrázó szavakkal:

„Az emberi részvétet, a történelmen végighúzódó magyar emberiességet kérjük a haza ellen nem vétett német testvérek számára is, valamint annak az erkölcsi elvnek a gyakorlását: ’Mindazt, amit akartok, hogy nektek cselekedjenek az emberek, ti is azt cselekedjétek nekik’. A zsidók embertelen üldözéséért már elvettük büntetésünket; azért, ami most történik, még súlyosabb büntetés, nagy felelősség várhat ránk.
Állítsuk vissza a törvények uralmát, a szeretet, a béke és megértés szellemét: ’Kegyelem és békesség nektek Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól’. Valóban legyen már béke a jóakaratú embereknek, hogy ebből dicsőség származzék a mindenek Urának, Amen.”
(Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei I. Esztergom, 1991, Esztergomi Főegyházmegye kiadása, 29-31. o.)

Mindszenty Józsefet a nyilas diktatúra veszprémi püspökként börtönözte be. A nyilas diktatúra bukása után lassan kiépülő vörös diktatúra ellen már a magyar katolikusok fejeként, esztergomi érsekként lép föl Mindszenty József. A nyilas fogság után négy évvel a kommunisták vetik börtönbe. Egyik rémuralom sem kedvelte őt, s az ellenszenv kölcsönös volt. A zöld és a vörös diktatúra a történelem szemétdombjára került – Mindszenty József emlékét azonban nem porlasztotta el az évtizedeken át rászórt sok-sok rágalom, gyalázkodás. Ma is az ő árnyékában élünk.

Szalay László – Hunhír.info