A HunHír már órákkal ezelőtt megírta: Kertész Ákos Kossuth-díjas író Kanadába utazott, s menedékjogot kért a hatóságoktól. Ha nem tévedek, az ún. „rendszerváltozás” óta eltelt több mint két évtizedben egyetlen neves hazai író sem emigrált. A „törékeny kis madárka” elröppenése tehát egyedi, kivételes. Megér egy alaposabb dolgozatot.

Éjfél előtt néhány perccel – 23 óra 47 perckor – jelent meg a hír az Amerikai Népszava honlapján: „Kertész Ákos Kanadába emigrált”. Idézem a népszavás szöveget:

„Montreál – Az Amerikai Népszava megerősíti azt az értesülést, hogy Kertész Ákos író Kanadába távozott, és a hatóságoktól menekültstátuszt kért. Kertész Ákos helyzete Magyarországon ellehetetlenült, miután az Amerikai Népszavában megjelent cikkét követően politikai hangulatkeltés és üldözés folyt ellene, szélsőjobboldaliak részéről pedig nemcsak verbális támadások (durva zsidózás), hanem fizikai fenyegetés és tettlegesség is érte. Kertész Ákos nem számíthatott arra, hogy Magyarországon bármilyen védelemben részesül, otthonát alig hagyhatta el, saját hazájában veszélyben volt az élete.
Kertész Ákos február 29-én utazott Kanadába feleségével együtt, azzal a szándékkal, hogy emigrálnak Magyarországról, és Montreálban menekültstátuszt kértek. A távozás oka, hogy az Amerikai Népszavában megjelent cikkét követően politikai hecckampány indult ellene nemcsak a fővárosi közgyűlésben, ahol megvonták díszpolgári címét, de a kormányzati szinten és a parlamentben is. A jobboldali kormánypárti sajtó hajtóvadászatot indított ellene, és nyíltan uszította a szélsőségeseket. Ennek köszönhetően a Kossuth-díjas magyar író állandó fizikai zaklatásnak, fenyegetésnek volt kitéve, tettleg is inzultálták, életét veszélyben érezte.
Kertész Ákos eredetileg nem kívánta távozását nyilvánosságra hozni, ezért távozásakor nem is adott ki az emigrációjával kapcsolatos közleményt, de a kanadai magyar közösség révén a hír idő előtt kitudódott. Azt még nem lehet tudni, hogy a hazájában fenyegetett író politikai menedékjogot kap vagy más emigrációs státuszban él majd Kanadában. Nincs szándékában visszatérni Magyarországra, ahol politikai üldözöttnek tekintette magát, és az életét veszélyben érezte.
Az Amerikai Népszava megérti Kertész Ákos döntését és támogatja az író emigrációját. A kanadai hatóságok rendelkezésére bocsátja Kertész Ákos életveszélyes fenyegetésének bizonyítékait.
Lapunk döbbenetesnek tartja, hogy Magyarországon egy zsidó származású írót üldözhetnek egy írása miatt, és menekülnie kell a hazájából, miközben a kormánypárti sajtóban rendszeresen és nyíltan antiszemita cikkek jelenthetnek meg.
Kertész Ákos emigrációja újabb bizonyítéka Magyarország fasizálódásának.”

Az Amerikai Népszava a fenti sorok után Kertész Ákos közleményét idézi, amelyet természetesen én is idézni fogok, de előbb a fenti szöveg néhány fordulatához fűzök rövid megjegyzést.
Rendszeres „fogyasztója” vagyok az Amerikai Népszavának, de korábban nem olvastam arról, hogy Kertész Ákost „fizikai fenyegetés és tettlegesség is érte”. Ha bántalmazták az írót, miért nem kürtölte világgá a hírt a Bartus-féle társaság? Az elhallgatás a hazugság egyik formája.

Az idézett szövegben azt olvassuk, hogy az Amerikai Népszava „a kanadai hatóságok rendelkezésére bocsátja Kertész Ákos életveszélyes fenyegetésének bizonyítékait”. Ezeket a „bizonyítékokat” türelmetlenül várom: a névtelenségbe burkolózó népszavás szerző ugyanis azt állítja, hogy Kertész Ákos fenyegetett valaki(ke)t – nem pedig fordítva -, s a kanadai hatóságok megkapják majd a kertészi fenyegetés bizonyítékait. Tehát azért emigrált a jeles író, mert megfenyegetett valaki(ke)t? Érdekes, tanulságos vizsgálat vár a kanadai hatóságokra.

A citált szöveg végén ez szerepel: „Lapunk döbbenetesnek tartja, hogy Magyarországon egy zsidó származású írót üldözhetnek egy írása miatt, és menekülnie kell a hazájából”. Nem tudom, ki üldözte-üldözi a Kanadába röppent Kertészt. Arra viszont emlékszem, micsoda üldözésben volt része Csoóri Sándornak, amikor egy 1990-ben megjelent, a zsidó-magyar együttélést is taglaló, senkit sem sértő naplójegyzete miatt közel kétszáz cikkben gyalázták, mocskolták. Az akkor aljas módon antiszemitaként, kirekesztőként megbélyegzett Csoóri (aki mellesleg sohasem értekezett a zsidóság „genetikus” sajátosságairól, amint ezt Kertész tette a magyarsággal kapcsolatban) soha nem emigrált, semelyik országban nem kért menedékjogot, pedig őt – írjuk le végre nyíltan – éppen magyar származása, magyar mivolta miatt üldözte egy jól körülhatárolható csoport. A nemrég elhunyt Csurka István sem emigrált, pedig őt aztán szünet nélkül lőtték – még akkor is, amikor a ravatalon feküdt.

Most pedig lássuk, mivel indokolta távozását Kertész Ákos. Idézem az Amerikai Népszavát:

„Kertész Ákos Kossuth-díjas író sajtóirodája az alábbi közleményt juttatta el a magyar sajtóhoz:

A közösségi portálokon megjelent hír igaz. Kertész Ákos író február 29-én Kanadába távozott, és ott menekültstátuszt kért.
Az Amerikai Népszavában megjelent cikkét követően politikai hecckampány indult ellene nemcsak a fővárosi közgyűlésben, ahol megvonták díszpolgári címét, de kormányzati szinten és a parlamentben is. A kormánypárti sajtó hajtóvadászatot indított ellene, és nyíltan uszította a szélsőségeseket. Ennek köszönhetően állandó fizikai zaklatásnak, fenyegetettségnek volt kitéve, tettleg is inzultálták, az utcán megtámadták, életét veszélyben érezte.
Ha egy 80 éves író, akit minden a szülőföldjéhez köt, ilyen elhatározásra jut, és ekkora kockázatot vállal, annak súlyos oka van. Az eset sokat elmond arról az országról is, ahonnan egy írónak bármely írása miatt menekülnie kell.
’Nagyon nehezen jutottam erre az elhatározásra, mert számomra a magyar nyelv jelenti az életet. Magyarország a szülőföldem, az otthonom. Ezt a fájdalmas döntést nem Magyarország és a magyar nép ellen hoztam, amellyel mindig sorsközösségben éltem, hanem erre a lépésre a jelenlegi kurzus miatt kényszerültem. Remélem, hogy egy demokratikus és toleráns, emberséges Magyarországra egyszer még visszatérhetek’ – mondta az író, aki e közleményen túlmenően egyelőre nem kíván nyilatkozni.”

Érdekes szöveg. Megtudjuk, hogy Kertész Ákosnak van „sajtóirodája”. Ez igen! Minden Kossuth-díjas írónak dukál sajtóiroda? Ha már a nevét szóba hoztam – Csoóri Sándor is működtet saját sajtóirodát? Esterházy Péter is? Parti Nagy Lajos is?

A szöveg másik meglepetése: nincs utalás Kertész zsidó származására. Nem azért távozott az országból, mert a származása miatt bántalmazták. Kertész a jelenlegi „kurzussal” nem ért egyet, s ezért – mivel ő azon „demokraták” közé tartozik, akik más politikai nézeteket képtelenek tolerálni, s az ízlésüktől eltérő, demokratikusan megválasztott hatalmat zsigerileg gyűlölik – a távozás mellett döntött. Az Amerikai Népszava bevezetőül idézett szövege tehát hiába vette elő az antiszemita kártyát – ezt az ócska trükköt éppen az író „sajtóirodájának” a közleménye cáfolja. Kínos, kedves Bartus.

Kertész kanadai kiruccanása alkalmából az Amerikai Népszava ismét közli az író elhíresült „genetikai” tárgyú dolgozatát – egy rövid felvezető kíséretében, amelyből néhány mondatot idézek:

„Az Amerikai Népszava egyetért Kertész Ákos minden sorával, minden mondatával és minden szavával. Intelligencia és az általános iskola 6. osztályában elsajátított irodalmi elemzési képesség elég ahhoz, hogy azokat ne lehessen félreérteni. Kertész Ákos nyílt levele mély hazaszeretetről tanúskodik, a magyarság iránti aggodalom, a magyarság sorsával való forró azonosulás járja át. Kényszerű távozása, Magyarországról való menekülése igazolja minden sorát.
Magyarország szégyene, hogy a XXI. században egy zsidó származású írónak menekülnie kell a hazájából bármely írása miatt. Távozása újabb bizonyíték Magyarország fasizálódásáról.
Íme a tükör, lehet belenézni!”

Bartusék ismét fontosnak érzik, hogy megjelöljék Kertész származását. Miért? A zsidó származás valami többletet jelent? Bizonyos esetekben menlevél? Miért érzi szükségesnek az Amerikai Népszava az írók faji alapú kategorizálását?

E megválaszolatlan kérdések után nézzünk hát bele a tükörbe. Mit is írt annak idején Kertész Ákos?

„A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: ’ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.’ De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.
Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.
Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”

Ez a szövegrész kavart vihart, elsősorban a nyitó mondat. Ez a mondat menthetetlen. Az Amerikai Népszava anonim tollnoka most azt írja – idéztem fentebb -, hogy a lap „Kertész Ákos minden sorával, minden mondatával és minden szavával egyetért”. Ez az azonosulás azért meglepő, mert Kertész később – 2001. szeptember 13-án – nyilvánosan visszavonta nagy vihart kavart definícióját, kijelentve, hogy „helyesen ilyen mondat nincs”. Tehát a magyar genetikusan mégsem alattvaló – Kertész Ákos helyreigazítása után. A névtelenségben dagonyázó népszavás szerző azonban továbbra is egyetért azzal a kertészi mondattal, amely Kertész szerint immár nem létezik.

Engem azonban igazából nem ez a sokat citált mondat gondolkodtatott el. Hanem az idézett szöveg utolsó, egymondatos bekezdése. Kitől kellett volna nekünk föloldozást kérnünk és kapnunk? Kitől? Kertész Ákos ateista, az isteni föloldozás lehetősége tehát az ő szövegében kizárt. Akkor kihez kellett volna bűnbocsánatért esdekelnie „a magyar”-nak? Kertészhez és sorstársaihoz? S meddig? Hetedíziglen?

Kertész – jegyezzük meg jól – „a magyarok”-ról beszél. Így, határozott névelővel. Vagyis egy kollektívumról mond ítéletet, azaz minden magyarról (az egyik helyen le is írja: „a magyar nép”). Kérdés persze, milyen népi szemszögből ítélkezik rólunk Kertész Ákos. Ha Kertész ugyanis magát magyarnak vallja (s a népszavás írások ezt sugallják), akkor saját magára is érvényesnek tartja az ítéletet? Akkor ő is „genetikusan alattvaló” (volt, mert ezt ugye visszavonta)? Akkor ő sem érez lelkiismeret-furdalást a legsúlyosabb történelmi bűnökért? Akkor is felelős a Holocaustért? Akkor ő sem gyónta meg a bűneit, nem esdekelt bűnbocsánatért? Akkor ő sem kapott föloldozást?
Ez a sok kérdés jogos. S a választ is tudjuk. Jó lenne azonban, ha a kérdésekre maga a szerző válaszolna. Hogy ne legyen félreértés. Hogy végre tisztán lássunk.

Én csak a magam nevében beszélhetek. Ezért a magyar nép tagjaként egyszerű, érthető szavakkal elmondom, hogy az ún. „holocaustért” nem vagyok felelős – egyedül se, nem egyedül se. Nem akarom meggyónni az ún. „holocaust”-ot, nem akarok ebben az ügyben bűnbánatot gyakorolni, nem akarok bűnbocsánatért esdekelni. Tehát ebben az ügyben nincs is szükségem föloldozásra. A II. világháború idején ugyanis nem éltem, azt viszont tudom, hogy a nyilas uralom idején fölmenőim zsidó vagyont rejtegettek, s a szomszédos, ”csillagos” ház lakóinak élelmet vittek.

Tették azt annak ellenére, hogy a törvény szigorúan büntette, ha egy „árja” így viselkedett. Kár, hogy Kertész Ákos elfeledkezik a jóról. Kár, hogy Kertész Ákos az egész magyarságra rásüti a maga „holocaustos” marhabélyegét. Kár, hogy Kertész Ákos rasszista nyelven beszél. Egyszóval kár, hogy Kertész Ákos rasszista. A kertészi rasszizmus felismeréséhez és megértéséhez még „az általános iskola 6. osztályában elsajátított irodalmi elemzési képesség” sem szükségeltetik. (Amúgy pedig az állandó „holocaustozást” már nagyon unom. Émelyeg tőle a gyomrom, s úgy tapasztalom, ezzel nem vagyok egyedül.)

Kertész Ákos kanadai kirándulását rövid publicisztikában „méltatta” Török Monika. Így, rövid o-val írja a nevét a hölgy, akiről eleddig még soha nem hallottam. A „gúgliban” keresgélve megtudtam, újságíró és harcos feminista ez a Monika. Írásának címe: „Az élet Kertész Ákos nélkül”. Csonkítatlanul idézem:

„Az élet Kertész Ákos nélkül

Tudom, nem kell túldramatizálni, hiszen az internet világában mindenki ott van, ahol csak akar. De ez itt és most nem csupán virtuális könnycsepp.
Én nem akarok olyan országban élni, ahol egy törékeny kis madárkának, egy már áttetsző öregembernek (bocsánat, Ákos, de ez van) el kell hagynia a hazáját, amelyet szeret és szeretett, amelynek minden szavát ismeri, amelynek a történelmébe ő is bele van írva, mert mi, akik még nem vagyunk törékenyek és áttetszőek, nem voltunk képesek féket vetni a gonosznak.
Nem akarok olyan országban élni, ahol egy íróembernek bujkálnia kell, ahonnan menekülnie kell. Ahol nem lehet kilépni az utcára, mert mindig támad két-három borult agyú suhanc, akik két könyvet sem olvastak összesen sem, de a bunkósbot ott lehet a kezükben.
Nem akarok olyan országban élni, ahol félnünk kell.
Nem akarok olyan országban élni, ahonnan most Kertész Ákos megy el, aztán mindenki, akinek esze van.
Nem akarom tudni, milyen lesz Magyarország Kertész Ákos nélkül.
Ákos, nem megyek utánad.
Nekem itt van dolgom.
Én nekem van – te már megtetted a magadét.
Most rajtunk a sor.
Teljesen privát szerelmi vallomás: igen, miattad megyek ki legközelebb a soron következő tüntetésre, és addig fogok kiabálni, énekelni, írni vagy amit csak kell, míg olyan nem lesz az ország, ahová már Te is szívesen visszajössz.
Nagyon várunk.
Sokan.
Mert szegényebbek lettünk.”

Monika azt panaszolja, hogy „nem voltunk képesek féket vetni a gonosznak”, ezért röppent el Kanadába a „törékeny kis madár”. Erről eszembe jutott egy több mint két évtizeddel ezelőtti történet. Az idősebbek még emlékeznek rá: 1992. október 23-án a beszédét még el sem kezdő Göncz Árpád köztársasági elnököt kifütyülték a Kossuth téren. A baloldali sajtó „fasiszta provokációt” emlegetett, s az antifasiszta harc jegyében a Bánó András-féle egyenleg meghamisította a felvételeket: a tévénéző azt látta, hogy „neonáci” fiatalok fütyülnek, a riadt elnök pedig bemenekül az Országház vaskos falai mögé. Bánóek csalása hamar kiderült, hiszen a szemtanúk tudták: nem „neonáci” fiatalok fütyültek, hanem idős, többnyire börtönviselt 56-osok (én is ott voltam a téren, láttam a valóságot, amelyről a Bánó-félék nem akartak tudomást venni). Göncz tehát elmenekült – akárcsak most a „törékeny kis madár” -, a média etetője pedig „virtuális könnycseppekkel” volt teli. Ma Monika sajnálkozik azon, hogy nem tudtak „féket vetni a gonosznak”. A 90-es években hasonlóképpen sajnálkozott egy Kartal Zsuzsa nevű, könnycseppügyi médiamunkás az akkor még liberális röptéjű Magyar Hírlapban:

„Nem felejtem el azt az október 23-át, amelyen mi, hívei és tisztelői magára hagytuk Göncz Árpádot, a Magyar Köztársaság elnökét, Magyarország egyik legnépszerűbb, köztiszteletnek örvendő polgárát. Csak mert nem akartunk ’ezek közé’ keveredni.”

Hát igen, és még azt mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Dehogynem. Ugyanaz a forgatókönyv, csak más szereplőkkel. A szappanopera kellékei azonban azonosak.

Azt írja „privát szerelmi vallomás”-ában Monika: „Nem akarom tudni, milyen lesz Magyarország Kertész Ákos nélkül.” Pedig egyszerű: Kertész Ákoson kívül is van élet. Monikával ellentétben én viszont azt szeretném tudni, kik szervezték meg Kertész Ákos röpülését? Kik finanszírozzák a „törékeny kis madárkát”? Mert – tudjuk jól – szappanoperában busásan megfizetik a szereplőket. Nagyon várjuk tehát a választ. Különben szegényebbek leszünk – egy válasszal.

U. i: Kertész Ákos egyes, közelmúltban megjelent írásait nem nagyon taglalta a média. Én sem írtam ezekről a szövegekről, mert nem akartam túlságosan népszerűsíteni a „törékeny kis madárkát”. Most azonban új helyzet állt elő. Kertész elröppent – ideje hát megvizsgálni, mi maradt a fészek alján. Hamarosan beszámolok a leletről.

Szalay László – Hunhír.info