Tegnap este „Egy másik verset is átírtak” címmel jelent meg egy rövidke írás és egy átdolgozott költemény az Amerikai Népszava honlapján. Az anonim szerzőnek az adta az ösztönzést, hogy dr. Márfi Gyula veszprémi érsek honlapunkon is közzétett levelének végén Illyés Gyula híres versének az átirata olvasható (Új mondat a zsarnokságról – elolvasható a veszprémi érsekség honlapján).
Az Amerikai Népszava honlapján megjelent szöveget csonkítatlanul, javítás nélkül idézem:
„Budapest – Miután a Veszprémi Főegyházmegye honlapján megjelent Illyes (sic!) Gyula zsarnokságról szóló versének durva szabadságellenes átirata, annak mintájára elkészült ismeretlen szerző egy másik átirata is a katolikus egyház Nemzeti Együttműködés Rendszerérről (sic!), és annak jeles képviselőiről. Úgy illendő, hogy a másik után ezt a népi alkotást is közzétegyük.
Utálkozom, ha Márfi föl-fölszólal,
forr, gőzölög, mint lógané az út szélén,
s böfögni kezd a katolikus szentségekről.
De az se jobb, csak harsogóbb, ha Semjén
kitárja torz torkát, s recseg, csikordul, mint
kerékbe tört tengely, melyet rég nem kent meg
kocsis, kliens – de mégis oly kenetteljes,
hogy közröhej… Gaz, rossz ripacs, ravasz disznó:
süvít, sipít, ha szól, röfög, fölordít, hörg
Semjén! Ám a többi sem különb rétor.
Se Viktor, ki birkaszarként pattog már,
se Navracsics, ki szárazon sziszeg szürkén:
kígyómorálú s jéghideg, mint egy béljós
segédpap. Így papolnak ők a százszorszent
erkölcs s a hon nevében – és hazudnak, míg
erszényük ismét megtelik… Szavalnak még
szemforgatón, s a köz javát akarják mind:
szenátorok, bősz torkosok, könyökvédős
kis törtetők, torzsalkodó toportyánok.
(Részlet Caius Licinius Calvus verséből)
Kicsit átdolgozva”
Konzervatív ember vagyok, nem szeretem, ha irodalmi műveket „átdolgoznak”, „aktualizálnak”. Illyés versének „átszabása” sem felel meg az ízlésemnek. De most nem is erről akarok beszélni, mindez magánügy.
Cáfolhatatlan tény: az átírások, átdolgozások korát éljük. Hosszú évek óta. Az interneten olvasható „átiratok” egyre gyarapodó mennyisége – beleértve a sok-sok variánst is – bizonyítja ezt. Nemcsak klasszikus szerzők művein végzik el az átdolgozók a műtétet – kortárs írók szövegei sem maradnak háborítatlanul.
Gondoltam, a „népi alkotásokra” igencsak fogékony Amerikai Népszava figyelmébe ajánlok két további „népi alkotást”: úgy illendő, hogy szerkesztési elveikhez híven ezeket is közzétegyék. Mindkettő ugyanazon a honlapon olvasható (blog.xfree.hu), tehát a szerző nem én vagyok, hiszen fentebb már jeleztem, az átírások, átdolgozások kora nem az én világom. De mit tegyek, ebben a korban élek, kiszakítani belőle magam nem tudom.
Az első „népi alkotást” Spiró György – még a Kádár-érában napvilágot látott – „mélymagyaros” verse ihlette. Íme:
„Jönnek
Jönnek a horgas-orrú, büdös zsidók megint,
metszett faszú, Mammon-imádó biboldók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki sem pisszen. Alantról
egy törékeny asszony, Solymosi Eszter ujja int.
Ó, ha lopni törvényes lenne,
éheztetne minket e zsidósereg!
Miért is? Ki tudja, tán bosszú az elbukott
Tanácsköztársaságért?
Véráldozat Kohn Béláért?
Vagy mert földjük már ázott a vértől,
s hangos a csecsemők jajgatásától, kiket
lánctalpakkal ölnek halomra.
S itt olyan a klíma, hogy senki sem jajgat.
De szégyen ez, szégyen és szégyen.
És nem jön senki, ki bizonyítaná,
nemcsak a bosszú népe beszél héberül.”
A másik „népi alkotás” a híres grófi sarj, Esterházy Péter „Így gondozd a magyarodat” című – sok-sok évvel ezelőtt megjelent – szövegének az átirata (zárójelben még egyszer: E. P. mester – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem a hercegi ágból származik, őt a grófi ág „gondozta” e keserű világra). Ezt a „népi alkotást” is csonkítatlanul közlöm:
„Hogyan gondozzuk a zsidónkat?
A megfelelően előkészített zsidót egy kamrába vágjuk, ahol trükkös a zuhanyrózsa. Bőrét megnyúzzuk, és sózva tároljuk. Kitűnő lámpaernyő készíthető belőle. Kivétel a vörös bibsi, ezeket kalapáccsal zúzzuk.
Nehogy megrohadjon a zsidó. Az összement zsidót péppé daráljuk, és kitűnő disznóeledelt készítünk belőle.
A zsidó emlős, kölykét kilenc hónapig hordja, eledele a pénz. Ne etessük. Egy zsidó is szörnyen bebüdösítheti környezete levegőjét.
A zsidó óljában, Izraelben sötét van, ezért Európába szökne! Csapjunk az orrára, arra a nagy görbe testrészére, mely fején fityeg!
Ki tartson zsidót? Senki! A zsidó, beszerzése után azonnal felhasználandó, lásd az első bekezdést!
Öreg zsidót ne vegyünk, értéke a nullához konvergál!
A zsidóval következesen (sic!) kommunikáljunk! Ha szép viselkedést várunk tőle, akkor elég a pénz, kamat, nyereség szavakat kiejtenünk és máris lábaink előtt csúszkál, talpunkat (egyes megfigyelők szerint intimebb testrészeinket is) nyalogatja. Ha rosszul viselkedik, elég ennyi: „pfuj, büdös zsidó, helyedre!”
A zsidótartás nem gazdaságos, tenyésztése nem kifizetődő! Ezért semmi esetre se szaporítsuk őket!
Szaporodásának meggátolása az első bekezdésben!
A zsidó nem tartozik a tartós áruk körébe!
A zsidó erogén zónáit ötágú vörös csillaggal jelöljük! Vigyázat, egyes példányoknál ez agresszivitással, önbizalommal járhat!
Hogyan öltöztessük zsidónkat? Pelenkázása kötelező, az alapvető emberi ürítés szabályait nem ismeri, megtanulására alkalmatlan. Szoptatásra házilag alkalmatlan, az e célra szakosodott iparosok telephelyére elszállítva azonban megoldható. Kizárólag saját nemétől hajlandó szopni. Fővárosi zsidókat a Cappella nevű zsidó-szoptatóban tápláljunk!
Levegőt nem minden zsidó igényel, a cián, mustár- és egyéb gázok viszont a kedvencei közé tartoznak! Vigyázzunk, a gázosításra kijelölt helység (sic!) ne legyen huzatos! (jiddisül minden zsidó húzzon el!)
Így gondozd a zsidódat, baszd meg!”
Hát… De csitt! Inkább nem kommentálom a szövegeket. Hiszen nem vagyok az átírások, átdolgozások híve.
A régi világban az átdolgozásoknak nem volt nagy keletje. Legalábbis én nem tudok róla. Arra viszont emlékszem, hogy az egyszeri halandó is sok-sok idézetet tárolt a fejében, s a vitákat nemzeti klasszikusaink szavaival fűszerezték az ütköző felek. Sőt: sokszor a sértőnek szánt megjegyzések forrása is az irodalom volt, nem beszélve a sértésekre adott replikákról. Egyetlen példát hadd meséljek el – a nyolcvanas évekből.
A tömött buszon leszálláshoz készülődik egy meglehetősen testes, idő hölgy. A lépcsőn fiatalok ácsorognak. A busz a megállóba ér, az ajtó kinyílik, a testes hölgy pedig nagy nehezen leszáll. Az említett fiatalok egyike megszólal: „Rémlik, mintha látnám termetes növését….”. A terebélyes asszony fölnéz, mosolyog, majd szelíden, megbocsátón, de öblös hangon ezt válaszolja: „Szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, s te is az maradtál.” És láss csodát: senki sem anyázott, senki sem sértődött meg. Mindenki nevetett, a fiatalok is – Arany János szelleme lebegett a pesti aszfalt fölött.
Hát igen, akkoriban még olvastak, művelődtek az emberek, egy fővárosi buszmegállóban például Arany János Toldiját idézve mondták el szabadon a véleményüket – a másik testméretéről, származásáról, egyebekről. S az átiratok korában? Horatiust idézve: „O imitatores, servum pecus…”
Szalay László – Hunhír.info
