Lassan nincs tovább… Nincs lőszer, a puska lassan értelmetlen fadarab, nincs élelmiszer, a korgó gyomor hangágyúja már az agyat támadja. Aki még egészséges, az lassan számot vet… Közeledhet a halál, közeledhet az elmúlás, utolsó vacsora nélkül… Lehet, hogy nem lesz tovább, és ennek egyre nagyobb az esélye, egyre jobban felfogottan. Már nem lehet játszani az idővel, nem lehet könyörögni Istenhez, hogy csak még pár órát… Le kell számolni a félelmekkel… vége lesz a földi pályának, vagy fogság, ismeretlen jövő, szenvedéshalmaz… Túlélés egyre jobban csökkenő esélye, pislákoló remény, de valahol a belsőben egy megtisztulás… Ha meg kell történnie, történjen… Istenért, hazáért, Magyarországért!
És akkor elindultak… Együtt a fiatal egyetemista, a más nyelven beszélő katona, a múltból visszamaradt öreg gárdista… Most is rongyosan, kiéhezetten, és sorsával számot vetve… Elindultak a halálba, felkészülve, hogy már nem csak egy eltévedt golyó, hanem célzott lövedék tehet pontot a földi pályafutásra… Vannay, az öreg rongyos, a fiatal tisztviselő, a harcedzett katona… Aztán a vér, a veríték, és a könnyek… Nem úgy, mint a világhatalmista bohóc szalonüzenetében… A kőkemény valóságban…
Szaladó évtizedek után ismét vannak olyanok, akiknek fontos az, hogy valamilyen szinten kifejezzék kötődésüket, tiszteletüket és csodálatukat irántuk… A hősök és az áldozatok iránt. Lehet, hogy mást gondolnak a napi politikáról, az erősítő izmusokról, a hovatartozás mikéntjéről, akár az emberi kapcsolatrendszerekről is, de ellenséges széljárásban, a médiumok bántó lekicsinylő tollal repített gyűlöletgolyói zivatarában is most ebben nagyon együtt vannak… A Vannay-, Hindy-utódok azokkal, akiknek példaképe a német katona. Sokan, és sok helyütt emlékeztek meg a Budai Vár hőseiről és áldozatairól, vérmérsékletük, lehetőségeik szerint. Az a legfontosabb, hogy a tisztelet, a főhajtás megjelent.
Akiknek fontos volt, hogy részt vegyenek a különböző megemlékezéseken, valójában egyet akarnak, ha más módszerekkel is. A Normafánál gyülekezők demonstrálták az erőt és a bátorságot, katonásan, parancsuralmian. Az ősi hierarchia jegyében, annak tiszteletben tartásával. A magányos megemlékezők
vittek egy-egy pislákoló mécsest a Mátyás-templom oldalában lévő, elfelejtett emléktáblához. A remény lángjait táplálták mindazok, akik bármilyen formában emlékeztek, mert le akartak gyűrni egy belső hiányérzetet. Kéne a becsület, a bajtársiasság, a félelem nélküliség… Az élet minden területén, mert valahogyan elvesztek ezek Budavár óta. A Becsület napja hatalmas kiáltás azért, hogy ki kell törni a szorongatott erőből, a Becsület megtalálásáért. Az egyénben és a társadalomban egyaránt. Mert most ezt támadják a szellemi, ideológiai katyusákkal, és Sztalin-orgonákkal… Azért lőnek, hogy merjetek kicsik lenni, lehajtott fejű hadifoglyok, akik majd jók lesznek a kényszermunkára a megfelelő szelektálás után. Az utódok azért törtek ki képletesen a különböző helyszíneken. A fásultság, a gyűlölködés, a megalázás szánalmasan Való világából… Mert hátha lesznek olyanok, akik eljutnak az új védvonalakig… Aztán ott, meg lehet vitatni, hogy miként tovább…
A megtépázott magyar becsületért kell kitörnünk a minket szorongató ostromgyűrűből, felvenni a harcot a szellemi-ideológiai megszállókkal.
G. Kirkovits István – Hunhír.info
