Nekünk magyaroknak még mindig nagy szükségünk van arra, hogy újra meg újra halljuk s megszívleljük Isten óvó és intő tanácsát. Úgy vagyunk sok esetben, hogy megvan bennünk az akarás szándéka, de hiányzik a végrehajtás. A tréfa szerint úgy járt a két skót is.

Legeza Ilona Babits Mihály első regényével a Gólyakalifával állít: lélek és erő; ész és akarat; reális és irreális társadalmi és lélektani dráma ürügyén döntés elé. Lényegem az akarat, s ez a lényege a világnak is. A világ képzet, csak amolyan álomféle, s egészen az volna, ha csak képzet volna. De magában is valami a világ, t.i. akarat – állította Kant, – hogy csak tüneményes oldaláról ismerhetjük meg a világot, s mint tünemény a világ csak az elme formáihoz alkalmazkodva jelentkezik. Schophauer szerint a világ magában is megismerhető, – nem teljesen – mert a világ önmagában akarat. Valamennyien akarat vagyunk, lényegünk az, hogy akarunk: a világ képzet és akarat. Formája az, hogy tömérdek tüneményből áll, melyek egymás mellett vannak a térben, egymást fölváltják az időben: „lesznek, vesznek – ez mind csak tünemény”, – mind azért ilyen, mert elménk ilyennek fogja föl formáinál fogva.

Lehető legátfogóbb érző és értő összefoglalót adta kezünkbe Legeza Ilona Anna értékes könyvismertetőjével a „földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény”, (Csokonai Vitéz Mihály A reményhez ) metafizikáját meghaladó, freudizmus közvetlen hatása eredményeként a szörnyű mesebeli gólyakalifa / régebben „khalifa” az iszlám legfelsőbb vallási vezetőjének kijáró cím volt, amely eleinte világi főhatalommal is párosult / tragédiát, miszerint a gólyává változott kalifa elfelejtette az emberré válás varázsszavát. A regény hőse ebben az iszonyú tudathasadásos állapotban a valóság és képzelet; a nappal és éjszaka határ-elmosódási folyamat áldozataként menekül a halálba. Két élet tüneményvilága válik a halál martalékává.

Lehet-e annál nagyobb boldogságot csak elképzelni is, mint ha az embert maga az Isten tanítja meg a helyes útra? Lehet-e szentebb megnyugvásunk, mint ha az tudjuk, hogy nem töretlen és járatlan utakon bujdokolunk és küszködünk, hanem biztos és helyes út áll előttünk, melyet maga Isten készített el számunkra? Nekünk, népünknek egyenes utunk volt. És nem az út, nem az utak tűntek el; mi tértünk le, vagy minket térítettek le arról. Számtalanszor tapasztaljuk, de bevallani nem merjük, talán még szégyelljük is: rossz úton járunk. Nekünk magyaroknak még mindig nagy szükségünk van arra, hogy újra meg újra halljuk s megszívleljük Isten óvó és intő tanácsát. Még mindig nagy számmal, vannak közöttünk olyanok, akiket fogva tart és téves úton vezet az előttünk való nemzedéknek, apáinknak, nagyapáinknak az a veszedelmes, mindig kudarcot valló „bölcsessége”, amely nagy „önhittségében” azt hirdeti, hogy az ember mindent alávethet értelme próbájának és Isten kinyilatkoztatásából, a Bibliából is csak azt fogadhatja el, ami ellen értelme nem tiltakozok, ami ésszerű.

Úgy vagyunk sok esetben, hogy megvan bennünk az akarás szándéka, de hiányzik a végrehajtás. A tréfa szerint úgy járt a két skót is. Részegen szálltak csónakjukba, iszonyú erőfeszítéssel eveztek, de sehogy sem érték el a túlsó partot. Végre észrevették tévedésüket: csónakjuk még mindig az innenső parthoz volt kötözve. Olyan ez, mint a néma istentisztelet. A templom tele van. A hívek a szájukat úgy mozgatják, mintha énekelnének, de egy hang sem jön ki abból. A kántor kézzel-lábbal dolgozik az orgonán, de a sípok némák maradnak. Azután a pap felmegy a szószékbe s úgy látszik, hogy lelkes prédikációt tart, de egy szavát sem lehet hallani…

Csak komoly, józan elhatározás, döntés segít rajtunk. Lehet a döntéshez szükséges a szakítás, az új út, a pallós, vagy éppen a csend, a magunkba szállás, az édes szimatolás…

Igen megható történetet olvastam egy szegény takács házáról, ahol Isten Lelke hatalmas munkát végezhetett.. A ház három szobából állott. Egy volt a konyha, nappali és ebédlő egyben. A hátulsó szobában dolgozott a családfő, ott 3-4 szövőszék állott s ott készültek azok a szövött holmik, amiket a környéken szívesen megvettek s ebből élt a család. Az épület közepén volt egy kicsiny szoba, benne csak egy ágy, asztal és egy szék.

A gyermekek napjában többször is látták apjukat oda bemenni s az ajtót gondosan maga után bereteszelni. Olyankor mindig tudták, hogy atyjuk értük is imádkozik. És mennyi áldás áradt ki ebből a kis szobából! Az egyik fiú, aki misszionárius lett, beszélt szülei házáról: mondta, hogy soha, semmiféle székesegyházban nem érezte Isten közellétét annyira, mint az atyai háznál. Az imádságnak nagy ereje van. Hát a mi gyermekeink tudnak-e majd beszélni azokról az áldásokról, melyeket a mi imádságainkból nyertek?

Ilyen a figyelemreméltó magyar emberré válás tüneménye.

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info