„Le kell vonnunk a tanulságot: szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat…” (Kós Károly: Kiáltó szó)

Lovagvár dalnoka énekelt verséből is tudjuk, hogy Vajdahunyadon a várat Hunyadi János erdélyi vajda építtette 1452-ben, de azt a homokviharral együtt járó száraz szél erejétől féltve 1618-ban Bethlen Gábor bibliás fejedelem kiegészíttette. Minden ember-istenítés, sőt ember dicsőítés távol van keresztyén hitünktől: a Biblia szerint minden hívő a szentek közé tartozik és fölösleges jó cselekedetek nincsenek. De nemzetünk vezéreiről, kik áldott eszközei voltak múltunknak dicső életükről, hősies küzdelmükről, győzedelmes és boldog végükről meg nem emlékezni nagy hiba és mindig a lelki élet hanyatlását jelentő tény! Mi van bátorítóbb, lelkesítőbb, mint egy hős életrajzának elolvasása! Mennyi biztatás, erősítés a kitartásra! Ők is csak emberek voltak, – látjuk egyfelől – de a szent harcot megharcolták, – tanuljuk másfelől! Ez is komoly tanulság, – mely erőt kölcsönöz a a kérlelhetetlennel való szembeszállásra. Még csak visszagondolni is milyen szörnyűség, amikor zsenge gyermek-lelkülettel hallanunk és énekelnünk kellett az Internacionálét: „Nem véd minket sem isten, sem király”. Így is volt!

Ugyancsak „figyelmezvén az ő életők végére” (Zsid.13:7/b) genfi reformátor Kálvin halála, mint szelíd alkony fényeként áll előttünk egy küzdelmekben gazdag élet után. Élete utolsó napjáig dolgozott, írt, ágyán felülve. Barátaihoz, akik tiltani akarták ettől, így szólott: „Mit akartok? Hogy mikor Uram eljön érettem, tétlenűl találjon? Azután maga köré gyűjtötte Genf elöljáróit, elbúcsúzott tőlük, bocsánatot kért gyöngeségeiért, még egyszer lelkükre kötötte az evangélium ügyét utoljára, aztán lehunyta szemét és visszaadta lelkét Urának. Kevés, amit itten róla és hozzá hasonlókról mondhatunk. Nem bálványozzuk őket, egyszerűen megemlékezünk róluk…

Csakhogy az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népnek (Péld.14:34). Az igazság a nemzeti élet erőforrása. A bűn pedig a nemzeti élet romlásának, aláhanyatlásának az oka! Bűn és nemzeti romlás: ha csak futólag nézzük a történelem menetét, úgyis megkapjuk e kettőnek szoros összefüggését! Már Róma bukásánál is ott találjuk az erkölcsi romlást. „Panem et circenes”, kenyeret és cirkuszt – kiáltotta a sokaság, – és hogy megnyerjék a nép tetszését és szavazatát, a gazdag vezetők kielégítették ez éhséget. A keresztyének vértanúhalálban is – tudjuk – ott gyönyörködött a tomboló közönség. Lukulluszi lakomák, fényűzés, könnyelmű élet, a szeszes italok áradata, mind szerepet játszottak az egykor hatalmas és fényes birodalom bukásában.

Igen! És ma siratjuk Trianont, panaszolunk a velünk történt igazságtalanság felett, korábban még bosszút is esküdtünk ellenségeinkre és nem nézünk szörnyű nemzeti romlásunk tragédiájának színfalai mögé! Mik az igazi okai annak, hogy védtelenül hagytuk határainkat. Vajon mennyiben szereztük mi magunk a nemzeti romlásunkat egyenetlenségünkkel, önzésünkkel, szenvedélyek, és bűneink által aláaknázott nemzeti és személyes életünkkel? Nem szabad ámítani magunkat – ez is hozzátartozik a gyógyulás és feltámadás folyamatához.

A bűn gyalázat, minthogy előzőleg könnyelművé és közömbössé vált, már-már egészen elpuhult a nagy dicsőségre visszatekintő görög társadalom, amikor 1453-ban a török bevette Konstantinápolyt s ezzel megdőlt a görög császárság. A keleti keresztyénség pedig meddő szóvitákba és szertartásokba süllyedt, a hajdani pünkösdi tűzben égő, hitvalló és vértanú egyház! Nem volt többé nemzetfenntartó erő benne. És mi lett ennek a következménye reánk, magyarokra nézve? Előbb egy félszázados hősies küzdelem a Hunyadiak vezérlete alatt, az iszlám előretörő árjával szemben, de azután Mohács és a 150 éves török hódoltság!

Az 1848/49-es szabadságharc és négy helyi közvitéz tiszteletére állítottak f.év október 12-én emléket Péterfalán. Ünnepi szentmisét követően a Gömöri fohásszal és a Magyarok Világhimnuszával vette kezdetét az emlékmű, „testvériség oszlopa” állítása a templomdomb tövében. Két szónok: Köböl Gyula Péterfala, Pelle Sándor, Detk polgármestere meghatóan méltatták az eseményt, hogy „szabadon élhessenek a drága magyar szóval”. A kopjafát az erdélyi Both László (Gelence) népművész faragta. Vojta Richárd áldotta meg az emléket. A koszorúzást követően elénekelték a Himnuszt. Az ilyen összefogáson már a számum se vehet diadalmat.

A szöveg megállapítását végezte:

Pásztori Tibor Endre

Hunhír.info kommentár:

Hunhír.info