Turulszobor-mizéria, Árpád-sáv fóbia, állandó fasisztázás, nacionalistázás, álljon továbbra is szakrális terünkön a véres gyilkos horda felszabadító emlékműve, száműzzük Balatonboglárra a lengyel zsidók tízezreit megmentő Teleki szobrát, mert esélyegyenlőséget akart, buzivonaglás az egyik oldalról, természetesen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jegyében. Ragaszkodás a tradíciókhoz, a liberális katlanállam helyett nemzetállam, a határon túli magyarokra koncentrált kisebbségvédelem, és merjünk végre magyarok lenni a a másikon. Míg az előbbiek a törpe kisebbség uralma alatt lévő médium-hegyek által agyonreklámozott modellek, addig az utóbbiak a szemétre dobandó, avítt és nem egyszer ordasnak mondott eszmék, célok, kimondott gondolatok. Zagyváék akár spontánnak is tűnő demonstrációja megint ezt a hatalmas, meglévő választóvonalat jelzi. Magyarországon gyülekezik Európa gyökértelen, csak a mának élő, valójában csak az eseményekkel sodródó agymosott fiataljainak iszonyú tömege. Játékszerek azok kezében, akik nagyon is ragaszkodnak a gyökereikhez, nagyon is a saját jövőjüket építik, és az eseményeket irányítani akarják. Zagyva lázadása a kultúrharc köntösében megbúvó többségi értékvédelem.

Lehet azon vitatkozni, hogy Zagyváék akciója hoz-e, vagy visz el szavazatokat a Jobbiktól. Nagyon nehéz terepre tévedtek, mert egy fesztivál, egy látványos, de karámba zárt, és irányított szabadságérzet-megnyilvánulás egy csomó olyan fiatalt is behálóz, aki mást nem akar, csak szórakozni, feledni a napi gondokat, és elhitetni saját magával, hogy szabad, önálló, saját cselekedeteinek, irányulásának egyedüli formálója. Ezért akár ellenszenvvel is viszonyulhat Zagyváék akciójához, hogy miért akarja ez a sok kopasz állat a hangulatomat elrontani, a szabadságom megélését megakadályozni.

Annyira összetett ez az egész história, hogy cikkek tömegével is nehéz lenne mindenki számára felfoghatóan elmagyarázni, sőt, megértetni, ezért csak egy momentumnál maradok.

A vasfüggönyös korszakban, amikor semmit sem tudtunk a Nyugat valójáról, csak a hatásai, egyes látványelemei jutottak át a szögesdróton, minden álmom az volt, hogy egyszer ott lehessek egy nagy hippifesztiválon, tízezrek között, élvezve a szabadság, a kötöttségnélküliség mámorát. Mikor a nyugati vándorlásra elérkezett a megfelelő idő, és sikerült kilépnem az országból, elsők között a régi álmomat akartam beteljesíteni. Élőben hallgatni azokat, akiknek zenéjét, illetve annak hangulatát budai kiskocsmák mélyén próbáltam átélni hasonszőrű barátaimmal.

Aztán ott álltam a több tízezres tömegben, senki sem szólt rám, vagy nézett megvetéssel a fülbevalóért, a tetkóért, a bőrgatyáért, mint korábban idehaza. Akadt pár ismerős is, de negyedannyira sem kerített hatalmába a tömegvonzás, mint akár egy ifiparki koncerten korábban, Magyarországon. Ott álltam egyedül, magányosan a látványközösségben, s a kommunikáció, a hovatartozás legfeljebb csak annyiból jelentkezett, hogy valami idegen odanyújtott egy spanglit.

Nesze, borulj magadba,mert te vagy az egyén, az én, a legfontosabb. A vasfüggöny mögött annyira áhított koncert rideg valósága aztán rádöbbentett: ez még rosszabb a lelkemnek, mint amikor álmodozhattam, légvárakat építhettem a barátaimmal, odahaza. Mert itt nem volt barát, barátnő, legfeljebb legelőtárs, és nem én voltam, csak a formám, beleolvadva a nagy, több százezres semmibe.

A hajógyári Sziget-projekt a magyar Woodstockkal indult vagy 17 éve. Ebből nőtte ki magát abszolút liberális irányítás alatt a mostani, jól előkészített bizniszcirkusz, amely több célt is szolgál. Iszonyú nagyságrendű zsét tesz a projekt uralkodóinak a zsebébe. Budapestre hozza a bulizni vágyó, magát szabadnak képzelő, de valójában birka módjára terelt nyugati százezreket, és a legmesszemenőbben a multikultúra szolgálatában áll a hazudott sokszínűség jegyében. Legyen itt egy irányítható, befolyásolható tömeg, egy semmihez, legfeljebb a fűhöz meg a szeszhez kötődő nemzetközi bagázs, aztán foglalkozzon csak magával. Akkor nem fog sok vizet zavarni, ha az országában, amikor hazamegy, másról is szól a történet.

Budapest tehát a multikultúra európai fővárosa. Lehetne más jelzőkkel is illetni, aki kicsit jobban belássa magát a dolgokba, egyből tudja, hogy mitől megy a sárga villamos. Itt van minden európai értéknek hazudott gagyi, mikor a kicsi ország lakói az egykoron nagy kulturális kincseit sem ismerik, pedig abból annyi van, hogy kevés lenne akár csak a felületes áttekintéséhez is egy emberöltő.

Azt gondolom, Zagyváék már életkorukból adódóan sem tapasztalhatták meg azokat a választási lehetőségeket, amelyeket nekem sikerült átélnem az elmúlt jó pár évtizedben. Én tudok tudatosan választani, ők most – úgy érzem – spontán, valami meg nem magyarázott, de belülről jövő késztetéssel szálltak szembe a szigeti veszedelemmel. Vándorlásaim során a világban ott voltam legalább 100-150 fesztiválon, megatalálkozón, meg legalább 500 koncerten. De sehol sem éreztem annyira jól magam, mint a korábbi Magyar Szigeteken. Talán úgy 2005-ig.

A publicisztika rovatunkban megjelent írások nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával, véleményével.

Koldus Kálmán – Hunhír.info