Lapkelte akár a napkelte, a születés mágiája: rés nyílása, azaz rálátás a világ és az élet titkára.Újság jelentése érkezés a lét kategóriájába, helyteremtés a valóságismeretben és korai bepillantás parányi kunyhók, óriás dómok ablakán.
Napsugaras életigenlés a mindennapok hétpróbás penészgombájával szemben. Szem a tisztánlátásra, s érzék az értelmes akarásra. Tudat a nemzetiségre, és bátorság a hitvallásra: hiszen te vagy érzelmi világom gyönyörű napkelte; ma is úgy szeretlek, akárcsak régente! Mert az élet valóságát felidéző, jelenségeit rögzítő és ábrázoló mindenkori feladata mellé társult az életveszélyben levő személyek, közösségek mentése, mentésének módja, ahogyan testi, szellemi, erkölcsi és anyagi vonatkozásban pártfogolásba vette. Ez a sajtó, illetve újságíró elsődleges (denotatív – a jel és a jel tárgya között fennálló) és gyors viszonyulási képességében, a mindenkori helyzet tiszta, világos felismerésében és az igazi összefüggés feltárásában rejlik. A kisebbségi létben író, illetve szerkesztő, tény – és önközlő nyelvi eszköztárával a „dermedéspontig” juthat, – különben veszélyezteti mind az üzenet, mind a korlátozott szabadság további létét – mely a nyelv és stílus szoros összefüggését igazolja; viszonyuk nem más, mint az eszközök és felhasználásuk sajátos integrációja. Azért sajátos, mert a szótárakban rendelkezésükre álló szókészlet nem volt elegendő a huszadik századi azonos lelki, érzelmi többlet közlésére. Nagyszerű emberek (szándékosan nem írtam férfiakat!), akik szavainkat jellemző kettős (sőt több) tulajdonsággal szótári, fogalmi kognitív vagy denotatív jelentés (denotáció=megjelölés) mellett a szövegstruktúrán keresztül érvényesítették a konnotatív (konnotáció=együttjelölés) értelmét is. A félreértések elkerülése érdekében idézzük a szakdefiníciót, miszerint „stilisztikai értelemben a denotáció-konnotáció különbségtevésben a denotáció a tartalom azon részét fedi, mely egy az egyben a referenciájának, a konnotációt pedig azonosíthatjuk, ami megmarad a tartalomból, ha a denotációt kivontuk belőle. Vagyis a konnotáció és a denotáció különböző típusú tartalmak.”
Újdonsült ötletem abból adódik, hogy ráérezve a mai sajtó teremtő világára, amely nemcsak a közölt, de elhallgatott, illetve agyonhallgatott megnyilvánulásból is adódik, hogy a nyugtalanító a sajtóbotrányba full, a gúnyosan halandzsázó pedig független marad.
Csak független ne lenne a sajtó. Mert sem a hangutánzó, sem a hangulatfestő divatos „csináltmondvaiság” nem pótolja az értelmet. Az önmagába visszagördülő, félénk, halk szavú lap helyét a határozott, derűs és bizakodó kifejezőerő vegye át és legyen alapja az új életben való reménységnek.
Igaz motiváció alapjául szolgál a részeket egyesítő, a szándékot felmutató, a törekvést megokoló és a cselekvést indokló eljárás.
A hírlap, folyóirat és újság szerkesztése és kiadása akár az írók és költők munkája, halhatatlan, olvasótáboruk hallatlan, felelősségük kimondhatatlan. Nem vitás, hogy részben a Kárpát-medencei magyarság sorsa is a kezükben van. Ezért ítélkeznünk csak tájékozottságunkhoz mérten illik, az indulatok tévútra vezetnek – mondja Horatius. Inkább napi egy imádságot mondhatnánk a magyar sajtóért. Hogy ne legyen magyar lapnaplemente!
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
