Nem tudok megbékélni valamivel, s minden esztendőben újra és újra szóvá teszem. Ez pedig nem más, mint a csíksomlyói búcsún résztvevők bírálata és persze a szentmise énekeinek mivolta, milyensége. A zarándoklat, a nemzeti zarándoklat számomra mást jelent, mint amit látok évről évre Csíksomlyón.
Igaz, a ferences atyák próbálják igazgatni a zarándoklatot, a zarándokokat, és azt, hogy ez az egyházi esemény valóban a lélek feltöltődése, az Isten és Mária a Magyarok Nagyasszonya felé fordulás legyen. Ám ez idáig nem sikerült tökéletesíteni és azzá tenni, ami egykor, 445 éve volt.
Megható és minden magyar szívet megdobogtató esemény ez, amolyan összenemzeti találkozó, amire gyakrabban volna szükség. Gyakrabban kellene átélni az ünnepet, amikor Krisztusban gyűlik össze a nép, amikor Krisztus köti össze a Máriának egykoron felajánlott országot, nemzetet. Gyakrabban kellene átérezni, hogy Isten nélkül semmik vagyunk, elveszünk, megsemmisülés várna ránk. Jó tehát, hogy van e népnek egy Csíksomlyója, ahová Mária hazavárja népét. A győzelem és a hit népét.
De valójában hányan jönnek ide efféle lelkülettel? Nagy kérdés ez. S ebből fakadnak bírálataim. Az egyszerű, népviseletben idezarándokoló székely, csángó, a népviselet nélkül, egyszerű ruhában idevágyó és érkező magyar tömegekkel semmi bajom. Hiszen ők az Egyház, ők a nemzet, és azonos lelkülettel érkeznek a szentmisére.
Azokkal van bajom, akik ilyen-olyan méltóságnak képzelve magukat, “lovagrendek” méregdrága egyenruháit sorakoztatják fel magukon, s kisebb csoportokban a felsőbbrendűség ostoba, de látható érzésével vonulnak fel. Pedig Isten előtt minden ember, minden magyar egyenlő és egyforma. Nincs szükség a zarándoklatokon arra, hogy mindenféle maskarába öltözött bohócok többnek képzeljék magukat a többi zarándoknál. Hála Istennek évekkel ezelőtt megszűnt már a főpapi felsorolás, miszerint voltak elsők az egyenlők között, s főrangokat köszöntöttek a mise előtt. Azonban e drága ruhákba öltözött „lovag urak” engem rettentő módon zavarnak Csíksomlyón. A lovagrendek léte amúgy is csupán a bohóckodásnak egy felnőtt változata, amely jó üzlet is, de a világon semmi értelme sincsen. Nem egy olyan lovagot ismerek, aki úgy veri és csalja otthon a naccsosasszonyt, hogy beillenék akár egy útszéli ócska prolinak is… igaz annak nincs egyenruhája, de az egyenruhára pénze sem lesz soha…
A másik bajom a zarándoklat liturgikus részével van. Ugyanis szép a gregorián, ha szerzetesek az oratóriumban hajnalonként együtt áldják latin gregorián énekekkel az Urat. A nép azonban nem gregoriánt szeretne énekelni Somlyón, hanem azt, aminek a neve is ráutaló: népénekeket. Évszázados könyörgéseket magyarul, magyar dallammal. Olyanokat, amelyek a nép ajkán keletkeztek, amelyeket őseink a zarándoklataikon és a búcsújáró helyeinken könnyek közt, mint könyörgéseket küldtek Máriához. A tercelve énekelt gregorián még kacifántosabb, és nem is eredeti. Rettenetes hangzás! Hiszen nem valamilyen „Heilige Messe Fest” az ami Csíksomlyón történik, hanem a nép Máriás felvonulása, zarándoklata. S a nép éneke a legszebb, a népi dallamok, és szövegek a legkedvesebbek Isten előtt. Mint Szent Ágoston mondja: Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik. Miért veszik hát el a somlyói franciskánus atyák a néptől a kétszeres ima lehetőségét? Épp elég kardcsapás volt a népénekekre (és az Egyházra) a II. Vatikáni Zsinat. Érthetetlen tehát, hogy miért kell erőltetni a tercelő gregoriánt, amikor ott áll három-négyszázezer magyar, akik bizony saját énekeikkel akarják kifejezni érzéseiket, szeretetüket Máriának. Van magyarországi plébános, aki hívei nevében is levélben kérte a franciskánus atyákat a népénekek engedélyezésére, illetve a liturgia összeállításakor ezen énekek beemelésére, ám e kérés süket fülekre talált. Nem volna-e szebb a „Nagyasszonyunk hazánk reményét” énekelni Úrfelmutatás után, vagy a Felajánlás alatt? Dehogynem! Ám valami miatt e régi ének nem hangzik fel újabban a búcsún, s nem hangoznak el más történelmi énekeink sem. Miért? Nem keresek botor összeesküvéseket a háttérben, csupán egyre szeretnék rávilágítani. Csíksomlyó a népé. 445 éve is a nép menekült ide, a nép adott hálát a győzelemért, s a nép énekelte saját dicsőítő, hálaadó, kérő zsoltárait, népénekeit. Jó lenne tehát, ha az egyháziak megértenék végre: – A népet bár irányítani, lelkileg vezetni kell, de sem az egyháziak a nép nélkül, sem a nép egyháziak nélkül nem létezik. A kettőnek viszont állandó, és mély harmóniában kell – kötelező – lennie. S ezt a harmóniát Somlyón nem a nép rúgja fel évről évre.
Lehet, hogy jövőre újra leírom gondolataimat a 2012-es somlyói zarándoklatról, remélem, akkor már nem kell bírálnom, csak örvendeznem, s feltöltött lélekkel múlatom a Pünkösd szent ünnepét. Ugyanis erre vágyom: – Egy közös magyar ünnepre, ahol nem a pap, a püspök, a ferences főatya, a gyulafehérvári érsek úr, a gregoriánt fülsértőn tercelő kóristák és a „bohócgúnyás” lovagok a „felsőbbrendűek”, hanem egyedül Isten, akihez Mária, égi Édesanyánk kezét fogva jutunk el együtt és örömmel, saját énekeinket énekelve, saját imáinkat mondva, pappal, püspökkel, kóristával és érsekkel, egyszerű ruhában kioldott saruval, alázattal, és hálát adva… – „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Anyja!”
Stoffán György – Európai Idő – Sepsiszentgyörgy
Hunhír.info
