Nem! – hanem csonkaország! Testileg, szellemileg csonka, csökött, amputált. Elszakított árva gyermek legyen – bájos kis lúdtalpain tipegő – aki ilyen anyának kebelére igyekszik megtérni, hogy ott kifoghassa, kipihenhesse, majd újra megtalálja önmagát. Gyenge, gyámolításra szoruló gyermeknek erős, öntudatos, erejében biztos, erejének tudatában nyugodt és megértő anyára van szüksége. Hát ilyen ez az anyaországnak csúfolt csonka haza? Ide térjen, mint haza, anyja kebelére, a gyermek?!

Elárultuk önmagunkat, a múltunkat s vele együtt a jövőnket. Tettük ezt önként, vagy kényszerből, fegyverek csöve előtt állva, éhség űzte proletárként vagy világ csúfjára kigúnyolt grófként – mindegy. Megtörtént. Azt az egyet, azt, aki apánk lehetett volna, még mindig az Ördög zsoldosaként emlegetik. A Kormányzó, aki családot alapíthatott volna az ősi tüzek mellett, még ma is kárhozottként említtetik. S mi tűrjük a gyalázkodást. Lelkeink sárba tiprását. Az eszméink gúnyos leköpdösését. A felvonulásokat. A Semmi dicsőítését.

Megérdemeltük, amit kaptunk. Sunyjuk le fejünket. Igen, sunnyogjunk, leginkább önmagunk előtt. Mert hagytuk, hogy megtörténjen. Nem ismertük fel, hogy ami rossz megeshetik, az valóra is válik. Döbbenten rohantunk forradalmakba, fosztogattunk trónokat, kábult nemhiszeműséggel néztük, ahogy vágóhídra terelik szomszédainkat, s álmatlan éjszakákon valljuk be, legalább önmagunknak, hogy néha nem is sajnáltuk őket…

Lángot vetettünk a diktatúrára s mi lett a vége? Gulyásleves főtt bizony a parázson. Jól be is laktunk belőle. Majd váltottunk ismét csillagot, elől járva. Csakhogy az a csillag is visszahullott reánk, de vissza ám! A kettőhatvanas kenyeret visszasírók és a mindenkori emberi értékeket rombolni vágyók zűrzavaros világára ébredtünk. Riadtunk úgy, hogy benne vagyunk a rémálomban nyakig. Sodródunk: húznak – nyúznak, kényük – kedvük szerint. Mert hagyjuk.

Hagyjuk, mert mi vagyunk a befogadók. A pofákat befogók. A boszorkányokat tagadók, a vallásszabadságot hirdetők. A védők és oltalmazók. A másokét óvók. A hajbókolók, a megfelelni kívánók. Az ősi varkocsot rasztafrizurára cserélők. A nép, aki tűri, hogy egy jöttment hazátlan zsidó pedofil pocskondiázza az Alkotmányát. Mi, a szabad magyar nép, aki saját akaratából választja meg kormányát. Akinek szent hivatása lenne őt, a nemzetet képviselni…

Mi, akik sejtjei vagyunk annak a testnek, amit Anyaországnak hívnak, lassacskán, – igaz, génmanipulálva – de megfeledkezünk arról, ami egyik elsődleges funkciónk volna: minden erőnkkel védekezni az idegen behatoló támadása ellen. Nincs erőnk védekezni, mert saját fajtánkon belül is olyanok kezét keressük, akik szívükben már idegenek. És a test, az Anyatest nem lesz képes megbirkózni azzal, hogy saját alkotóelemei ellen is harcot vívjon.

Sejtszinten hirdessünk hát háborút! Fogjunk össze végre és úgy harcoljunk. Küzdjünk meg először is a belső ellenséggel, de ne karddal. Személyes példamutatással, mert a fiatal sejtek fogékonyak rá, járjunk elő jó példával. Ne gyűlölködjünk, mert a gyűlölet nem összetartó erő. Legyünk erősek a mi hitünkben, az Anyaország feltámadásában. Tegyünk érte, tegyük naggyá, tegyük ragyogóvá és vonzóvá a hozzá megtérni igyekvő gyermekek szemében. Ez a mi szent kötelességünk, a békés háború. Anyánkért, aki beteg, s gyógyítása a mi nagy feladatunk. Anyánk gyógyulása, békés, szerető nyugalma, vonzó mosolya a mi jövőbe vetett reményünk, amiért élnünk érdemes. S ha Anyánk kitárja újra egészséges, ölelő karjait, hiszem, hogy elveszettnek hitt gyermekei mind önként, boldogan simulnak az Ő szerető keblére!

Pintér Gábor – Hunhír.info