Amikor középiskolás voltam, 1971-től 75-ig, még senki nem hallott a holokausztról. Nem szerepelhetett az érettségi tételek között sem, mert maga a fogalom volt ismeretlen. Persze, a második világháború akkor is része volt a tananyagnak. Negyedikben a történelemórákon megtanulhattuk, hogy a dicsőséges szovjet nép milyen sokat szenvedett, mekkora áldozatot hozott a győzelem érdekében.

Akkoriban az egész háború központi témája a szovjet emberek elleni náci terror, majd az ezt követő hősi diadal volt. Élesen sarkított, fekete-fehér szereplőkkel. Egyik oldalon ott volt az elállatiasodott német katona, aki még az utolsó falat kenyeret is elrabolta az éhhalál szélén tengődő gyerekektől, míg vele szemben állt a szovjet hős, aki csokit osztogatott az éhes, de a felszabadítókra boldogan mosolygó apróságoknak.

Sokat tanultunk a nácik kegyetlenkedéseiről. Arról, hogy a szovjet nép hozta messze a legnagyobb áldozatot a fasiszta rém legyőzése érdekében. Húszmillióan áldozták fel az életüket azért, hogy egész Európa felszabaduljon a hitleri terroruralom alól.

A náci németek viszont a szláv népeket, elsősorban is az oroszokat, alsóbbrendűnek tekintették, és a kipusztításukra törekedtek, amit csupán a háborús vereségük akadályozott meg.

Érintőlegesen, kevésbé fontos mellékkörülményként persze szó volt a tankönyvekben a zsidók szenvedéseiről is. Erről nagyjából annyi szerepelt az akkori tananyagban, hogy Hitler a zsidókat is alsóbbrendűnek tartotta, ezért koncentrációs táborokba hurcoltatta őket, ahol az oroszokkal, lengyelekkel, jugoszlávokkal stb. együtt rabszolgamunkát kellett végezniük, és a kegyetlen bánásmód következtében ők is tömegesen pusztultak el.

Arról viszont szó sem esett, hogy a zsidók kipusztítása lett volna a harmadik birodalom legfőbb törekvése, vagy szenvedésük súlyosabb lett volna bármely más elnyomott embercsoporténál. Az 1970-es évek közepén még csupán arról tanulhattunk, hogy a zsidóság is egyike volt a nácik által üldözött népeknek. Ám halottaik száma még csak meg sem közelítette a szovjetek emberveszteségét.

A holokausztról, mint a náci zsidóüldözés megnevezésére használt fogalomról, talán a 70-es, 80-as évek fordulóján hallottam először. Onnantól kezdve vált egyre gyakoribb témává a sajtóban, a médiában, az irodalomban és a filmművészetben a náci zsidóüldözés. Aztán a hatágú csillag népe bedobta a köztudatba a hatmillió, illetve a hatszázezer áldozatot is. Fokozatosan, szinte észrevétlenül tűnt el történelemkönyveinkből a szovjet álláspont – amiről persze mindenki tudta, hogy hazugság –, és átvette helyét a mértéktelenül felnagyított zsidó szenvedés mítosza.

Több mint negyven évnek kellett eltelnie a háború után, hogy megfakuljon a társadalmi emlékezet. Miután nagyrészt kihalt az a nemzedék, amely közvetlen tapasztalatokkal rendelkezett az 1930-as, 40-es évek valós eseményeiről, valamikor a szovjet birodalom összeomlásának idején, kezdetét vette a holokauszttal való üzletelés és a soha véget nem érő zsidó kárpótlások időszaka.

Varga Imre – Hunhír.info