Nézem, figyelem az embereket az utcán. Sehol egy mosoly, egy jó szó a másikhoz. Ehelyett látok alkoholtól eltorzult arcokat, 10 deka olcsó párizsiért sorban álló nyugdíjasokat, a munkanélküliség árnyékában élő apákat, gyermekeikért rettegő anyákat. Fásultság mindenhol, a szebb jövőről való álmodás lemondását a saját népemen… – ezt látom, ha kimegyek Budapest utcáira.

Történelmünk során nem hinném, hogy valaha is eljutott volna odáig a magyar, hogy feladja. Úgy tűnik, a több évtizedes aknamunka most kezdi meghozni frissen is rothadó gyümölcsét. Elvették tőlünk a reményt, pedig, ugye, az hal meg utoljára. Az emberek gyorsabban halnak. Vagy remény nélkül tengődő élőhalottakká válnak. Aluljárókban, kocsmákban, szociális otthonokban húzzák meg magukat. Vagy megfagynak az utcán. Talán ők a szerencsésebbek.

Mondják, mindenki a maga sorsának kovácsa. De ez nem mindig van így. Néha elég egy válás, egy bedőlt lakáshitel, a munkahely elvesztése, és az elkeseredett ember már nyúl is a pohár után. A végén kiköt a 300 forintos kannás bornál, amit meggyőződésem szerint csak és csakis azért hoznak forgalomba, hogy „hulljon a férgese”. A rongyos-büdös csavargóban már úgysem nézi senki az egyszervolt embert. Azért már nem kár…

Félreértés ne essék, nem a tablettás borukat végsőkig dédelgető söpredék védelmében szólok, hanem azért, mert már látom a magyarságot ebbe az állapotba taszítva vegetálni. Kiirtásra ítélt nép lettünk, és ezek nem válogatnak a módszerekben. Végül is közel 10 millió zombi az ő világképükbe belefér. Az agyhalott ugyanis nem gondolkodik. Nincsenek álmai. Az már nem törődik azzal, hogy magyar, hogy ember. A zombinak egyetlen gondolata van: a következő üveg tablettás idegméreg. Elfelejti, hogy valaha volt Istene, hazája, asszonya, gyerekei. És amúgy sem húzza sokáig, mert felfordul.

Sok a magyar, ezt ugye már rég kimondták. Nosza hát, kínáljunk olyan mérget nekik, amit önként is bevesznek. Nem is kell hozzá más, csak ellehetetleníteni a megélhetésüket. Kapnak azok a szesz után maguktól is. Mert a magyar az olyan ivós fajta…

A szebb jövőbe, a felemelkedésbe vetett hitet vették el tőlünk az idegenek és az ő haszonélvező talpnyalóik. Nekik van luxusvillájuk, autójuk, számlálatlan pénzük, és kaviár a reggeli pezsgő mellé. Mindezt hosszú-hosszú évek demoralizáló munkájával érték el. Minden rendelkezésre álló eszközt bevetettek, mosták az agyakat, csupaszították a lelkeket, kiölték az érzéséket, beletörődővé formáltak. Hit, erő, akarat helyett adtak kannás bort, hiszen az egyszerű magyar zavarja a köreiket. Még meg merészel szólalni a nyomorult fasisztája.

Százezrek, milliók menekültek az agypusztításhoz, és hallgatnak. Ahogy eltervezték a sorsukat. Rémálmaimban azt látom, hogy a delíriumban nemzett csecsemők anyatej helyett tablettás bort cucliznak. Aztán felriadok és felhorgad bennem a remény, hogy jönni fog egy hideg hajnal, amikor az agymosásból felébredve nem az üveg után nyúl majd a sok millió magyar, hanem a nemzeti zászlót veszi kezébe és a nyelével addig üti az idegent, míg az meg nem futamodik, mint annyi más megszálló. És újra eljut a tudatáig, hogy ez az ő hazája, az ő földje, ahol másoknak keresnivalója nincs. Körülnéz, felméri a károkat, amiket kábultsága alatt okoztak, és nekilát építeni. Visszatér a büszkesége, a hite és a remény, hogy a haza újra az övé lesz és utódaié, amíg világ a világ. És talán egy kicsit el is szégyelli magát, hogy az ősei vérén szerzett földet majdnem elkótyavetyélte néhány liter kannás borért.

Magyarok, ki kéne józanodni már!

PIG – Hunhír.info