Nincs jogom és nincs értelme kétségbe vonni az emberek jó szándékát, a politikai identitás és a háttérhatalom akarata szerinti társadalmi struktúrák működőképességi lehetőségeit, de észre kell venni évszázados kommunikációs hibákat. Az egyén soha semmilyen körülmények között nem lehet koldusa a társadalomnak, azaz soha nem kérhet, mert az ember születésének adottságai miatt nem lehet kiszolgáltatottja az általa létrehozott közösségnek. Mert mit tapasztal az egyén?

Meghirdetnek, törvényt alkotnak olyan egyértelmű realizmusról, hogy kinek milyen az állampolgársága (hite) és állampolgársága által milyen identitása (vallása, lélekazonossága) lehet és nem sír a világ. Ilyen alapon elképzelhetőnek tartom, hogy törvényt alkotnak majd x idő múlva arról, hogy ki az ember és ki a statiszta az emberiség létezésfolyamában (Meghatározódik, nem faji alapon, csupán eszmefelosztási diszkriminációk alapján az, hogy ki lehet gazdag és szegény, és a kivételek erősítik a szabályt).

Minek és miért írta Nagy László:

„nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon, úgy is, ha
nem kérem.”

Hogyan és miként lehetséges az, hogy az egyének által létrehozott közösség, egy erőszak útján megalkotott egységfogalom, a demokratikusan liberalizált állam határozza meg azt, hogy ki miként éljen, milyen identitással létezzen, miként legyen értékelve gazdasági haszonmechanizmusa. Mert mi is az a meghatározás, hogy valaki magyar, cigány, szlovák, román, vagy bármi más, avagy valamelyik állam állampolgára?

Egyáltalán lehet-e gazdasági közösségek prédájává tenni az identitást? Az ember születésétől fogva nem egy esengő légy, hanem egy önmagát meghatározó, tudatosan alakító civilizált gondolat inkarnációja. Ha a magában hordozott DNS-lánc tulajdonságait átírhatja a magántulajdonra épülő demokratikusan liberalizált hóbort, azaz egy eszmei alapon felállított társadalmi berendezkedés megszabhatja kinek-kinek a gazdasági és identitási lehetőségeit, akkor bizony alamizsnaként kunyerálni kell az állampolgárság megalázó kérvényezésével a lélekben hordozott azonosság valóságát. Ez lenne a híres demokratikus liberalizáció? Kimondva kimondatlanul működik a világban egyfajta diszkrimináció, mert a magántulajdon korlátozhatatlansága túlnőtt az emberléptékű, ellenőrizhető jogegyenlőségen.

A törvényalkotás eljutott arra a szintre, hogy a pénzoligarchiák kénye-kedve szerint alkothasson jogszabályokat csupán azért, mert a társadalmi működésmechanizmusra fordítható anyagi biztonságot csak akkor biztosítja a magántulajdon, ha a törvények tovább szolgálják a részvénytulajdonosi réteget. A média működésére – amely kizárólag magántulajdonban lévő vállalatcsoportok reklámjaira épül-, csak abban az esetben hajlandó áldozni a Mammon, ha a műsorstruktúra az ő érdekeit tartja szem előtt, azaz esélytelenné teszi az ellenérdekek megnyilvánulását. A XXI. század sajtószabadsága tehát arra a szintre korlátozódott, hogy ki képes megfizetni a nyilvánosság előtt való megjelenés érdektarifáját. Ebben a helyzetben az állam halasztásos törvénysértést követ el, ha nem lép fel jogesély-egyenlőséget biztosító szabályozással, azaz az a sajtószabadság korlátozása, ha csak a multimilliárdosok érdekei szerint tartalommal jelennek meg a médiaszolgáltatók.

A médiavilág előbb említett struccpolitikája, depressziós nemzedékeket nevel.

Bármilyen valóság vizsgálata azon az egyszerű alapon válik megkérdőjelezhetetlenné, hogy kinek az érdekei felől közelítünk a problémához. Mert ugyanaz a tényállás a tulajdonosnak, vagy érdekszférának egyértelműen előnyös és nyilvánvaló, addig a végrehajtó szolgálat érdekeivel ellentétes, vagyis mind az emberi jogok, mind a sajtószabadság csakis egy kasztdimenziónak a megnyilvánuló akaratát képes igazságosan szolgálni, míg az ellenkező érdekszféra, mivel magántulajdon szerzéstől megfosztott, kirekesztett diszkriminációban részesül.

Ebben a fából vaskarika helyzetben a demokratikus jog egyenlő az egy és megbonthatatlan hatalom kasztosodásával, az arisztokrácia diszkriminált esélyelőnyével. Nos, az Európai Uniónak a médiatörvények vizsgálatakor rá kellene ébrednie arra az egyszerű tényállásra, hogy a magántulajdon sohasem szolgálja a közösség érdekeit, tehát az államosított, törvényileg szabályozott médiaszolgáltatás képes csak a sajtószabadságot biztosítani, ellenkező esetben biztosítani kell minden szélsőséges, emberi méltóságot, sértő propagandának a megjelenését is. Mert hova vezethet egy diktatórikus hajlam, ami ugye minden kizárólagos termelés, gazdasági csoport vágyálma és egy-egy ilyen gazdasági csoport uralja a médiát. Így jelenleg a világ sem a liberalizáció felé halad, ellenkezőleg, pont a multikulturális hegemónia kialakulásán is túl van. A hatalomgyakorlás eszköze lett a demokrácia, nem pediglen a demokráciát kiszolgáló hatalom alakult ki.

Az egyén tehát a jelenlegi körülmények között kiszolgáltatottja az általa létrehozott társadalmi hierarchiának. A hierarchia csúcsán állomásozó magántulajdon viszont érzéketlenül viszonyul helyzetéből adódóan az alappillérek tűrésállapotához. A törvényalkotó emberek jó szándékúak, azért emberek és nem hiszem, hogy Churchillnek igaza lett volna, amikor azt mondta, hogy:

„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”

Mert minden hatalomgyakorlás lehet emberséges és embertelen, elviselhető és elviselhetetlen is, az csakis a hatalomgyakorlók emberségén, empátiáján múlik és természetesen, hogy a maszlagot hogyan eteti meg a média a statiszta szerepre szánt emberekkel.

Gavallér János

Hunhír.info