Békesség uralkodik minden emberben mindaddig, míg környezete, a kor társadalmi elfogadottsága, e nyugalmi helyzetéből ki nem billenti, míg az elvárások békétlenségre nem sarkalják. Gyermekekben, ártatlanokban még nincs előítéletre épülő viszonyrendszer, nem kívánnak társaik fölé nőni, nem kívánnak megkülönböztetett bánásmódban részesülni, ám ahogy tudatosítják bennük a lehetőséget, hogy létezik a világban alá-fölérendeltség, akkor már mindent elkövetnek a domináns szerep betöltésének lehetőségéért.

Azaz megtanítják velük az együttélés farkastörvényeit, a helyett hogy megtanítanák az együttélés felelősségére, mert az ember felelős embertársáért, még akkor is, ha szignifikáns különbség mutatkozik normarendszerében, viselkedéskultúrájában, életvitelében. Tudni illik rabolt vagyonra épített társadalmi berendezkedés akkor is labilis, ha az erősebb magabiztossága áll mögötte, ugyanígy bármilyen gazdasági monopólium, pénzszipoly előbb-utóbb összeomlik, mivel nincs harmonikus rezgésmechanizmusa, empátiája a természethez, az élethez.

Tehát békesség uralkodik mindaddig az emberben, míg a tudástartománya lélekmechanikus reflexműködésként viszonyul az élethez, de mihelyt kényszerismereteket szerez az életműködési törvényekről, azonnal viszont reakciót gyárt, áthágja a lelkiismereti-világ örök szabályait és önreflexiókat, elvárásokat teljesít, a nélkül hogy képes volna vizsgálni annak következményeit. Vagyis oda jutott a világ a kényszerlabirintusán keresztül, – amibe önmagát hergelve jutott-, hogy elvesztette emberminőségét, struktúrák eszközeként pörgeti tovább azt a ringlispílt, aminek a működése légből kapott alapokon nyugszik. Azon dolgokra gyárt reakciókat, amelyeknek kialakulásáért önmaga felelőtlen reflexmechanizmusa tehet.

Úgy néz ki, hogy a társadalmi fejlődés megfeledkezett a szakrális világ létezéspozíciójáról, így arról az egyszerű tényről is, hogy amiről nem akar tudomást venni az ember, az még épp olyan valóság, mint az ideológiai zsákutca. Rohangál hát labirintusában az elme, az önmaga gyártotta zsákutcákba, csak azért, mert a mindenségisten törvényeit nem akarja elfogadni. Semmi sem működőképes egy olyan környezetben, ahol kétségbe vonják működésmechanizmusának alapjait és megvonják működőképességének feltételeitől, azaz ha és amennyiben új alapokra helyezzük országunk alkotmányos viszonyrendszerét megfosztva azt alapjaitól (a Szent Korona szakrális mivoltától), akkor még csak egy reakcióhalmaz elindítóivá válunk úgy, hogy a következmények vizsgálatára egyáltalán lehetőségünk volna. Ha a betontenger közepébe van egy marék föld és abba egy mag kerül, az megfelelő gondoskodással kihajt, nő, virágzik, de életminősége összemérhetetlenül rosszabb, mint a mezőn, természetes környezetében, ugyanígy az a gazdasági és társadalmi rendszer amelyik alkalmazkodik mesterséges környezetéhez – mivel empatikus reflexmechanizmusától megfosztott-, ideig-óráig életképes, de létezésfunkciója csak reakció, szeretet és békesség nélkül.

Meg lehet tanítani az embert háborúzni és gyűlölni, de a szeretet és a béke figyelmen kívül hagyásával, azaz adottságainak, embervalóságának a deformálása által. Lehet törvényeket hozni, lehet figyelembe venni a gazdasági és társadalmi körülményeket, el lehet fogadni spekulatív bankvilágot, az ideológiai menetelést, a kor relativizmusát is, ám megnyugodni, pihenni csak a lelkiismeret simogató párnái között tud a magyar ember. Csak az átélt fájdalom sajog, a magyarázott, tudatosított valóság csak ábránd, és mint minden ábránd előbb-utóbb köddé válik, megsemmisül, így nem létezik olyan kényszer, ami életképessége által úgy tud megszületni, hogy az ember szívébe vési létezését. Kételkedünk minden mesterséges, (vagy inkább nevezzük) tudományos realizmustól, mert mindig kiderül, hogy alapok nélkül a meggyőzés hipnotikus reflexére épül, azaz empatikus-felelősségérzet nélküli embert gyárt: Az embernek emberi érzésekre, emberi reflexiókra van szüksége, nem pediglen tudományos elméletekre arról, hogy valójában hogyan határozhatja meg önmagát és ebből kifolyólag, hogyan viszonyuljon embertársaihoz.

Az együttélés felelőssége nem jelenhet figyelmen kívül hagyást, mert sohasem fontosabb egy élet egy másik élettől. Nincs és nem is fogadunk mi magyar emberek el alá-fölérendeltséget, épp ezért várjuk el a „szolgalelkűséget” (a nemzet iránt) mindazoktól, akik közfeladatot látnak el, és senkit nem tudunk elfogadni, aki hatalmi arroganciát gyakorol. Amennyiben a természetigazságot (a Kárpát-medence gazdasági egységét) felperzselné a világ-elit arroganciája, úgy megszűnik a létezésanalízis lélektana, így a mindenáron való megfelelési kényszer csak illúzió-magyarázat. Az élményorientált valóság gyenge misztifikáció, ugyanis szükségtelen a rezgésmechanizmust gyorsítókban, társadalmi kataklizmákban mérni, mert az emberélet-pillanat magában hordozza az örök időket, amely az érzésvilágban nyilvánul meg: Egy ember élete az emberiség összesűrűsített és egyszerűsített tükörképe is, lehetne akár! A létezésanalízis gyakorlata, a miért is vagyunk, skatulyarendszere, közgazdasági hipotézisei már annullálták az „Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát”, hiszen a globális liberalizmus demokrácia exportja korlátozza a szuverén döntéshozatalt. A szeretet szakrális lélektanának kell megfelelnünk, mert ha nem vállaljuk a lélekember minőségünket, akkor: Kinek és miért akarunk megfelelni? A pillanat elszáll: A ma boldogsága a holnap keserűsége és a ma keserűsége a holnap boldogsága, ezért fontos az alázatos viszonyulás a lélek békességéhez, a kiegyensúlyozott viszonyrendszer ember és ember között, így az arroganciára, a hatalmi erőfölényre épített politika csakis kudarcba fulladhat.

Új értékrendre van szüksége a világnak, vagyis az emberközpontú gondolkodást össze kell hangolni a lélektan törvényszerűségeivel, mert helyrehozhatatlan az ego társadalmi torzulása, ha jogértelmezési síkra terelődik az empátia (lásd; spontán privatizáció). Az alkotmányozók felelőssége; a múlt és a jövő összehangolása, az emberélet harmonikus viszonyrendszerének kiegyensúlyozása, a lelki béke helyreállítása. A feladat tehát adott, azon erőknek, akik képesnek érzik önmagukat arra, hogy megteremtsék az ember szívében hordozott szakrális rend mindenségharmóniáját, mert csakis lélekazonosult szakrális szeretetben képes élni az ember.

Gavallér János

Hunhír.info