Kedves honfitársaim! Örömmel értesítelek benneteket, hogy a Hunhír.info amerikai szerkesztőivel történt egyeztetésem után immár a stáb teljes jogú tagja lehetek. Így az olvasói levél műfaja helyett már konkrét cikkekkel kívánom szolgálni az őshazát, és a világban szétszóródott magyar testvéreinket. Bizonyára tudjátok, hogy amerikai újságok is foglalkoznak a magyarországi médiatörvénnyel, noha ez annyira érdekli egy átlag amerikait, mint mondjuk egy gyulai kolbászos zsömle. Az amerikai zsidóság egyes, még egymással is szemben álló csoportjai közül most azoknak az erőknek a lapjai támadják az Orbán-kormányt, illetve a médiatörvényét, amelyek azt szeretnék, hogy Magyarországon is tabunak számítsanak bizonyos kérdések, és megszűnjenek azok a hangok, amelyek az ő célkitűzéseiket, propagandagyáruk termékeit támadják. Ismételten csak megerősíteni tudom, hogy az egész hadművelet egy Patyomkin akció, amely a magyarországi szélsőjobb ellen irányul, felsőbb megrendelésre. Erre viszont nem az amerikai lapok, hanem a németországi zsidóság egy csoportjának újságja, a Frankfurter Allgemeine Zeitung Magyarországról elszármazott, cionista- zsidó származású szerzője Georg Paul Hefty adja meg a választ.

Hefty nem bírt a benne mozgolódó méreggel és agresszióval, kimondta azt, amit eddig is mindenki tudott, de a németek és az amerikaiak is szemérmesen elhallgatták.

Tény, hogy a háborús vesztes Németországban a győztesek és a holokauszt túlélői iszonyú propagandakampányba kezdek, hogy átneveljék a Führer bűvöletében tovább élő német lakosságot. A bűntudat, a kollektív bűnösségük elfogadása, a kötelező vezeklés csak úgy következhetett be, főleg az amerikai zónában, hogy a kiéheztetett és kivéreztetett népnek megadták azt, amit egy háború alatt többé kevésbe nélkülöztek. Az anyagi biztonságot, a gyarapodás, a fejlődés lehetőségét, de így hatalmas árkot húzva az akkor kettéosztott Németország két megszállási zónája között.

Hefty itt rántotta le a leplet a szellemi, ideológia frigyládáról, amikor zsidóként, és nem természetesen nem amerikaiként jellemezte a helyzetet… Mint a lapban talán elsőként bevallotta hosszú évtizedek után, a német sajtó irányulását, szerkezetét a megszálló hatalmak alakították ki a II. világháború után, s az 1945 és 1990 közötti fejlődés az anyagi jólétnek alárendelt befogott szájat jelentette. A németeknek nyilvános bűnbánatot kellett tartaniuk a zsidó holokausztnak nevezett történések miatt, és minden szinte meg kellett tagadniuk ezt az időszakot. A korábbi események csak mint negatív példák, önmaguk által elismert történelmi bűnök jelenhettek meg a közvélemény előtt.

Hefty ezzel szemben azt veti az idő szemére, hogy a kommunista megszállás alatti országokban nem fejlődött ki olyan, már-már a vallási magaslatokba törő holokauszt kultusz, mint a győztesek uralta területeken. Ezért okolja a jelenlegi magyarországi médiahelyzetért gyakorlatilag a Kádár-érát. Noha az eredeti cikk, és a magyarországi Népszabadság fordítása között van pár tartalmi, stilisztikai eltérés, azért idézem a Népszabadságot, mert az több magyarországi honfitársamhoz eljut. A kutya meg ezekben a sorokban van elásva.

“A magyar és más közép- és kelet-európai országok sajtótörténetéből hiányzik az a 45 év, amely Németországban és Nyugat-Európában a médiában dolgozók tudatát formálta, és amelyet szakmai hagyományként adtak tovább. Magyarországon még a rendszerváltás előtt a Magyar Nemzet című napilap – a reformkommunista Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront elnökének védnöksége alatt – a sajtószabadság új mércéjét állította fel. De Budapest utcáin ugyanabban az időben pornográf újságok is megjelentek. A magyar kormány szemlátomást nem volt képes a sajtószabadosság kinövéseit megnyesegetni, s a nagyvonalú, de mégis szigorú ifjúságvédelem magától értetődő nyugati mintái Magyarországon csak nehezen alakultak ki.

Az Antall József miniszterelnöksége kezdetén megkötött MDF-SZDSZ paktum kétharmados korlátot szabott a médiatörvénynek, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette egy ésszerű jogszabály elfogadását. A magyar médiapolitika attól kezdve tartós pártpolitikai csatározások küzdőtere lett, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt vagy koalíció irányította az országot. Egyik fél sem akart belenyugodni tehetetlenségébe, viszont az ellenfél bármilyen beavatkozási kísérletet hatalommal való visszaélésként bélyegezte meg. Ez minduntalan veszélybe sodorta Magyarország tekintélyét külföldön, és viszályokhoz vezetett a társadalmon belül.

Hefty szerint nem a törvények, hanem a törvényi vákuum a bírálat és a rossz hírnév forrása. A Magyar Gárda éppen a megfelelő előírások hiánya miatt volt képes hatalmi tényezőként tetszelegni, és az államfő hivatalának ajtaja előtt “esküt” tenni, ami indokolt és jogos haragot keltett az európai közvéleményben. Minthogy a véleményszabadságot oly nagyra értékelték, a holokauszt tagadását sem lehetett büntetni, ami elsősorban Németországban váltott ki értetlenséget. A szerző megemlítette az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imrét és a magyar származású, Bécsben élő közírót, Paul Lendvait, akik éppen a szélsőjobboldali propaganda miatt aggódtak korábban.”

Teljesen egyértelmű a magyarázat. A magyar kormány az európai kötelező elvárásoknak megfelelően megalkotta a médiatörvényét, hogy a kertészek, lendvaik és hazai követőik, mint a holokauszttal rokon lelkek bármit mondhassanak, de a más hangok eltűnjenek. Az európai tiltakozás csak egy bohózat, és aki olvasni tud a fenti sorok között, az egyből meg is érti.

Steve Marriott – USA – Hunhír.info