Lukácsy Kristóf méltó módon válaszolt Horvát István történész Az örmény történeti irodalom címen írt tudományos vizsgálódásában tett kihívására: „Vajon ki lészen a hazába költözött örmények közül az, aki jobb megértés végett – leírja az örmények történetét?” 1859-ben büszkén helyezte a nemzet asztalára, páratlanul nemes életpályája egyik fontosabb magyarhoni armenizmus irodalmi gyümölcsét, a Bécsben megjelent fő művét, a Historia Armenorum Transsilvaniae-t.

„Látja, Sándor!” – szólt hetykén nem kevés megvetéssel, lenéző, olcsó büszkeséggel – ezért kellene, hogy sarzsit szerezzen magának. Ilyen tisztesi vagy tiszthelyettesi rangfokoztra vágyakozók egyike… másika. Az ilyen rangfokozatot viselő katona, minden „sarzsi” ugráltatta, és minden pillanatban haptákba, vigyázz/állás/-ba vágatta magát: értelmezték a szót. Mai, tágabb értelemben: tisztség, rang, beosztás, rendfokozat, tisztesség is. A régi katonai nyelv német jövevényszava, de a francia eredetű charge ejts: /sarzs/, a mi esetünkben ’tisztség’. Ugyan, mai szóhasználatban azért nincs, mert van: mint hogy prémiumosztáskor ne a sarszit nézzük, hanem a teljesítményt, vagy egy nőnek a kosztümje legyen testhezálló, ne pedig a sarzsi.

Ugyan már példázódtunk Gál Péter Józseftől Lukácsi Kristófról, de még hadd tegyük hozzá, hogy egyénisége és életvitele is példázza a jó értelembe vett sarzsit. 1804. március 30-án született a Szolnok-Doboka megye Bethlenben. Középiskolai és felsőbb bölcseleti tanulmányait Szamosújvárt és Gyulafehérvárott végezte, azután teológiát tanult a bécsi egyetemen. A császárvárosban szentelték fel örmény rítusú pappá 1826-ban. A hazai örménység egyik lelkipásztoraként 1837-ig Szamosújvárott segédlelkészként működött. Utána 1853-ig volt a gyulafehérvári püspöki „papneveldében”tanár. Visszautasította a Bach-korszak zsarnoki és a neki felkínált örmény püspöki kinevezést! A szemináriumi éveket követően szintén a nagy fejedelmek városában gimnáziumi igazgatóként szolgálta a nemzet ifjúságát. 1856-ban visszakerült Szamos-parti városába. Plébános és egyszersmind kerületi esperes lett. Szabadidejében előszeretettel és célzattal olvasta a latin klasszikusokat, s a magyaron és latinon kívül még hét nyelven / örmény, német, román, olasz, francia, angol, görög / írt, és majdnem mindegyiket beszélte. 1861-ben 40000 Ft-os adományával életre hívta a szamosújvári örmény fiúárvaházat. Ugyanott tizenöt évig díjtalanul látta el a gimnázium-igazgatói tisztét! A jeles irodalmi alkotásai, amelyekkel gazdagította népe és Európa kultúráját: Adalékok az erdélyi örmények történetéhez / Kolozsvár, 1867 /, A magyarok ősei, hajdankori nevei és lakhelyei / Kolozsvár,1870 /, Világosító Szent Gergely élete. Az örmény-magyar-latin szótára kéziratban maradt. A magyarok hajdankori, őselei nevei, lakhelyei című munkáját a Magyar Tudományos Akadémia elismeréssel jutalmazta.

Csodálatos, ihlettől áthatott és a nagyszerű méltóság fogalmába illő, amivel tartozunk alkotó múltunkat idézni honfitársaink, de különösen gyermekeink, unokáink előtt. Nem tagadhatjuk el, tovább nem is titkoljuk hogy nem idézhettük történelmünket, nemzeti hőseinket, tetteiket,emlékét népnek, országnak és hazának, amelyből táplálkozhatott volna kialakuló életük, életképük, gondolataik. Idézni úgy, ahogyan azt kötelességünk is! Szívesen utaltuk a mese és a tréfa / sokszor ízetlen! / világába vitézeinket. Sorolhatnánk végeláthatatlan hosszú sorban ebbéli mulasztásainkat. De a más nép, idegen hőseit tisztelni kényszerítették. Hát nem igaz? Az erény egyike az engedelmesség. A mi engedelmességünk titka pedig a hűség!

Indiában egy háború alkalmával egy elefánt vitte a királyi zászlót. Az ütközet elején vezetője így szólt hozzá: „Itt maradj állva!” Az elefánt ottmaradt. Nemsokára a vezető halálos sebet kapott s meghalt. Az elefánt nem mozdult helyéről, noha leghevesebben dúlt a harc a királyi zászló körül, amelyet vigyázott. Mikor az egész csapatot, amelyhez tartozott visszaszorították, az elefánt akkor is mozdulatlanul állt a helyén. A csapat pedig látva a zászló lobogását, nagy erőfeszítéssel visszafoglalta helyét. Mikor véget ért a harc, a katonák jöttek, hogy az elefántot elvezessék, de az nem ismerte a katonák hangját és sem szép szóval, sem ütlegeléssel nem tudták rábírni, hogy helyét elhagyja. Három nap és három éjjel állt ott, mert vezetője azt mondta: „Itt maradj!” Végre valaki azzal az elgondolással jött, hogy az elesett vezetőnek van egy fia, aki szintén gondozta az állatot. Ezt a fiút százötven kilométernyi távolságból hozták el, – és ennek a hangját megismerte az elefánt és hajlott a szavára, mikor azt mondta neki: „Most már gyere.”

A zászló volt a sarzsé?

A szöveg megállapítását végezte:

Pásztori Tibor Endre

Hunhír.info