Lassan, igazán lassan, átgázol rajtunk a lexikon, a gép, a struktúrák kivonatából gyártott érzés, megszűnőnk létezni, mint ember, a tudás adataivá, az agy melléktermékévé válunk. Doktrínák nyers erőszaka már-már a létezés és a demokrácia média álarcba csomagolt áru. Lecserélhetővé negligálják az embert, darabáruvá, és hivatott vezetőink szerződésben vállalt kötelezettségeinknek kívánnak eleget tenni, érzelmeink további kiárusításával eleget téve a haldokló bankráció haláltusájának. Létezik-e még szívből jövő akarat, emberi, tiszta érzés?

A kereskedelem, az egymás mellett való élet, kiszolgáltatta önmagát egy gátlástalan vak burjánzásnak, amely csakis a pillanatnyi öröm, a megélhető perc boldogsága szerint képes tudatosítani az emberben a létezés paradigmáját. Figyelmen kívül hagy olyan természeti tényeket, rezgéseket, érzéseket, amelyek emberré tették az embert és most már tendenciózusan, felmagasztal olyan életformákat, életviteleket, amelyek az emberi életérzés lassú megszűnéséhez vezethetnek (gyermektelenség, szingliség, azonos neműek párkapcsolata). Az emberi fejlődés legmagasabb szintjén (a mai tudás alapján kikiáltott dogma szerint), a demokráciákban, az emberek 90% nem kíván ellenszenvvel viseltetni a más jellegű társadalmi berendezkedésű államokkal szemben, viszont így média befolyásoltság alá veszi a hatalmat gyakorló szűk réteg, hogy magasabbrendűségüket biztosítsa más államok megszégyenítése, leigázása által: Mesterséges érdekviszony ellentétet szít. Az egyén, mint haldokló idő, habzsolja az elé állított lehetőségeket, ezzel önmaga generálja az iszonyatot, az érdekviszonyok alá- s fölérendeltségét, a sugallatot, hogy mint a teremtés koronája mindent megengedhet magának, annak érdekében, hogy beteljesítse lexikális tudásának realizmusát: Harcol az elmúlásért.

Mi, a létezés Isten-szimulátorai, a világmindenség képzelt, vagy valós középpontjai pillanat-erkölcs szerint próbáljuk megoldani az örökkévalóság paradigmáját. Lehetetlenséget állítunk elő; minden szívtelen ám de tudatos elmélet, amely magyarázatot gyárt az emberi cselekedetekre, egyben egy gyalázatos kifogása a léleknek arra az esetre, amikor a szív számon kéri rajtunk az okokat. Mondhatjuk ezt, az elmúlás-magyarázat mögé bujtatott kifogásnak, de felülemelkedettségnek semmiképp. Magyarázat-e utódainknak az a megközelítése a dolgoknak, hogy pici felfogóképességünk nem terjedt túl az életidőnkön, holott bármilyen egyéni ambíció mögött még a tudat is képes a nemzés-érzés szerinti létezésre: Vannak gyermekeink. Azaz a létezés folyamatában a pillanat, az egyén életidő milyensége lényegtelen, hisz spirális láncolatával válik örökkévalóvá az ember, vagyis a gyors sikeres élet, gyors elmúlással párosul (dinasztiák kihalása). Mi vezet hát bennünket arra a kényszerpályára, amely kiköveteli az elmúlással, hogy mások és önmagunk utódain átgázolva csakis saját magunknak teremtsük meg a kivagyiság álomvilágát?

A bizonyosság misztifikálásával elértük, hogy az újvilágot, amit a gyermekáldással megteremtünk, ledegradáljuk tapasztalatlanságnak, holott bizonyítható a tudásgyarapodás, a társadalmi érzékenység felerősödése, a változó világ minden megnyilvánulása. A folyamat részeként teremtő minőségünk megkérdőjelezhetetlen. Ám megkérdőjelezhetetlen felelősségünk is, hisz mint érzéstelen adathordozók tovább adjuk a stimulált rendszerünk hibáit is. A rohamléptű fejlődés kiiktatja azon képességünk, hogy a szív hullámhosszán adjuk tovább tapasztalatainkat, így statikus az írások alapján a tudás, vagyis belénk rögzült állandó a megsemmisülés, de ha megvizsgálnánk a DNS tudatláncolatát (ha ez egyáltalán lehetséges) rájönnénk, hogy az utódaink szervesen kapcsolódnak érzésvilágunkhoz, azaz lélekviláguk a mi lélekvilágunkra épül. Ha mi gyilkolunk utódaink is hordozzák a lelkiismeret golgotáját. Szóval minden pillanatnyi győzelem egy vereség is egyben, minden túlméretezett vágy egy silányabb világ megvalósulásának kiindulópontja, a kérdés csak az, hogy akarja e a többség (demokrácia), hogy az egyén gyarapodjon és közben kihaljon az emberi érzés.

Az ember, mint a természet védőszentje, nem válhat a természet, az élet megrontójává, mert szívében megszakad az a folyamat, ami elviselhetővé teszi az elemek kapcsolódását egymáshoz. Így képviselőink, a világviszonyok érdekeit megformázó elit, sem válhat öncélú vágyrealizáló statútummá, elveszítve emberi hovatartozását, mert dimenzió tartományának átlépése – már csordultig telt a pohár-, megszüli a természet átrendeződését és összeomlik az érzésvilág. Az önzés, amennyiben túlterjed az életben maradás szükségletein, rákos burjánzása a betegségnek, az elmúlásnak.

Segélykiáltásainknak, nyisson utat a szívekbe fojtott szeretet!

Gavallér János

Hunhír.info