Egy bankban dolgozó ismerősömmel beszélgettem, aki jókedvűen mesélte, milyen jó is ott dolgozni, mert van olyan régebb óta banktisztviselőként dolgozó ismerőse, aki már a negyedik lakását veszi, és még csak huszonhét éves.

Gondoltam, biztos a már köztudottan eltúlzott fizetését spórolta össze, de ismerősöm leintett:

– Ne hidd! Az elvett lakásokat tudják az alkalmazottak potom összegekért felvásárolni, amikor a bank nem tudja időben értékesíteni, vagy jó kapcsolatai lévén kedvező ajánlathoz jutnak. Különben én is így vettem néhány éve a második kerületi lakásom, potom négy millióért.

Megdöbbentem, és még a torkom is elszorult, ismerve a kilakoltatások menetét, és nagyságrendjét, tudva, hogy valakinek ez a normális élet elvesztését, és a hajléktalanság kezdetét jelenti.

Ma reggel aztán olvastam egy e-mailt, egy XXII. Kerületi, rohamrendőrök által biztosított lakáselvételről, és az ott történt visszás érzéseket keltő eseményekről, és szinte azonnal az jutott eszembe, vajon a végrehajtást igénylő nyegle modorú egyed közönséges behajtó, vagy egy diszkontozó banki alkalmazott volt?

Úgy gondolom, már régen meg kellett volna alkotni egy olyan törvényt, amely kizárja, hogy bárki, bármivel is megterhelhessen egy lakóingatlant, amely egy család, vagy személy egyetlen lakóalkalmatossága. A kölcsönt adók biztosítsák magukat a fizetésekre terhelt levonásokból, vagy –akinek van- a más, nem létfontosságú ingatlanokból. Úgy vélem, mindenkinek joga van egy lakáshoz, amely tisztességes munkájával, vagy öröklésével került a birtokába. A lakásától, az utolsó zugától megfosztani valakit bármiért is, nem csak etikátlan, hanem aljas bűn.

Fáber Károly

HunHír.Hu