Tőkés László az oláhországi, Ceausescu-ellenes „palotaforradalom” (ill. katonai-szekuritátés puccs) idején, 1989-ben vált az egész Kárpát-medencében, sőt Európában is ismert ellenállóvá, akkor magasztosult legendás hőssé; melyet elsősorban Chrudinák Alajosnak köszönhet, aki a Panoráma című TV-műsorában nyújtott neki többszöri megszólalási lehetőséget. (Ma már ez aligha lenne elég, de hol voltak még akkor az ún. „nagy kereskedelmi médiumok”, amik napjaink közfigyelmét uralják.)
Tőkés az első pillanatban megdobogtatta a szíveket, és szerénységével, okos beszédével, szívós elszántságot tanúsító lendületével, a nemzet és Isten iránti elkötelezettségével azonnal naggyá nőtt a szemünkben. Végre egy olyan hazafi, egy olyan vezetőnek született, karizmatikus ember – mondtuk ezt sokan –, aki nem érdemtelenül emelkedett ki a szürke tömegből. Legalább egy évtizedig töretlenül meg is őrizte népszerűségét, amolyan fényes állócsillaggá vált eléggé piszkos közéletünk egén. Számos esetben fejtette ki véleményét különböző nemzeti sorskérdéseinkben, elsősorban persze erdélyi ügyekben, s nem emlékszem arra, hogy tévedett vagy hibázott volna. Nyilván ezért választották fiatalon református püspökké, s az akkoriban induló RMDSZ-ben is sokáig vezető szerepet töltött be. Utóbbiból való fokozatos kiszorítása Markó Béla (volt komcsi és szekus poéta) elnöksége alatt kezdődött. A Csonkaországhoz hasonlóan Erdélyben is minden pozíciót elleptek a gátlástalan, az idegen törekvéseket készséggel kiszolgáló balliberális ügynökök, akik rövidesen zátonyra futtatták az ottani magyarság ébredését és fölemelkedését. Tőkés jó darabig keményen ostorozta ezeket a selejtes haszonlesőket, s nem vállalt velük semmilyen közösséget. Ennek „jutalma” lett tiszteletbeli elnökké választása (azaz parkoló pályára helyezése), majd végül e névleges cím megszüntetésével formális kizárása a pártból. Az oláh és magyar haramiákkal szembeni szüntelen kétfrontos küzdelme miatt megkopott kissé a korábbi nimbusza, de komolyabb törést még nem szenvedett pályája. Aztán később már melléfogásokat, vargabetűket is felfedeztem nála, de mindezek eltörpültek korábbi érdemei mellett. Úgy gondoltam, nem szabad őt bántani, és mindig többet elnéztem neki, mint bárki másnak, aki a politika mocsarába keveredett.
Hosszú ideig vártam arra, hátha visszatér korábbi önmagához, de már látom, hogy erre nincs remény. Az embernyúzó gépezet őt is kíméletlenül bedarálta, prostituálta, amit őszintén sajnálok, de tovább már nem hallgathatok. Lássuk tehát, hogyan jutott el Tőkés a „hallgatás falának” áttörésétől a „házasság falának” lebontásáig.
Először a ’90-es évek közepén kaptam föl a fejem, amikor arról hallottam, hogy egy ópusztaszeri nemzeti rendezvény egyik árusát följelentette, mert irredenta portékákat kínált a vevőknek; köztük Nagy-Magyarországot ábrázoló térképeket, plakátokat és jelvényeket. Eléggé elcsodálkoztam ekkor Tőkés besúgással fölérő vádaskodásán, de átléptem rajta azzal, hogy tán azért tette, mert őt magát is gyakran irredentizmussal rágalmazzák (sajnos sohasem volt az!), s meglehet, hogy e ravaszsággal akarta kifogni a szelet a vitorlájukból. Aztán sokáig semmi visszásságot nem hallottam róla, majd megbotránkoztam néhány olyan kijelentésén, melyekben a sorsüldözött, porig alázott magyarság körülményeit a zsidók biblikus töltésű vesszőfutásához hasonlította. Akkor ezeket a fals véleményeit azzal magyaráztam, hogy nyilván nem ismeri kellőképpen a történelmet, különben nem mondana ekkora butaságokat. Most már vitathatatlan, hogy nem erről volt szó, hanem egyszerű karrierépítő talpnyalásról, hiszen betegesen eltorzult korunkban az érvényesülés kizárólag Izraelen át vezet (lehetőleg persze a magyarság értékeinek kigúnyolásával, becsmérlésével is fűszerezve).
Közben máig tartó politikai kacskaringói, kilengései is szépen szaporodtak. A ’90-es évek vége felé többször is elhatárolódott a „szélsőséges” MIÉP-től, viszont „testvéri kapcsolatokat” ápolt Orbánnal és a Fidesszel. Az RMDSZ-től és Markóéktól való érthető eltávolodása után megalapította az EMNT-t (Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács), de komolyabb eredményeket nem tudott vele felmutatni; inkább csak a fősodratú RMDSZ szalonellenzékévé degradálta. Az SZNT (Székely Nemzeti Tanács) lényegében azért alakult meg, mert a radikálisabb székelyek megunták a semmittevést, s Tőkésnél jóval határozottabban követelték a területi autonómiát és az önrendelkezést. A püspök úr ezért folyton kárhoztatta őket „külön-utasságukért”, s óvta legharcosabb társait a Székely Köztársaság kikiáltásától, sőt a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést egy Markóval közösen szervezett ellenrendezvénnyel akarta megtorpedózni. Közben többször is „udvarolt” a zsidó világhódítóknak, s elbagatellizálta, vagy tagadta Magyarország izraeli megszállásának napnál világosabb tényeit.
A 2007-es romániai EU-s választáson független jelöltként (sok lelkes civil támogatásával + Orbán rásegítésével) bejutott az Európai Parlamentbe. Nem volt bölcs lépés részéről, hogy ezért föladta egyházi hivatását, s lényegében híveit cserbenhagyva kiköltözött Brüsszelbe. Még visszatetszőbbnek hatott ennél is, hogy 2009-ben a sérelmes előzményeket félresöpörve „szövetkezett” a kollaboráns Markóékkal, s immár az RMDSZ listavezetőjeként szerzett újabb mandátumot. Majd tetézve ezt, kint is elkövetett egy súlyos hibát: fülét-farkát behúzva csatlakozott ahhoz a színtelen-szagtalan Néppárthoz, mely az előző ciklusban megtagadta a felvételét.
Lassan már-már eljutott a nemzetárulásig. Üldözöttből a sötét erők befogadottja lett. Egy alkalommal kinyilatkoztatta, hogy Vona Gáborral nem szív egyazon levegőt. Ugyanakkor zokszó nélkül elfogadta a nyíltan magyarellenes Traian Basescu elnök kitüntetését. A minapi hazai választások után pedig fölösleges és ostoba kijelentéseket tett: a Fidesz győzelmét isteni igazságszolgáltatásnak nevezte, s úgy vélte, igen jól tette az „államférfiúi nagyságot csillogtató” Orbán, hogy kétszeri veresége után sem mondott le pártelnöki tisztségéről; a Jobbikot viszont – meglátása szerint – nem a jóindulat vezérli. A Jobbik 3 uniós képviselőjéről azt nyilatkozta, hogy összevissza vagdalkoznak; Szegedi Csanádot külön is „figyelmeztette”, hogy ne képviselje nála radikálisabban az (erdélyi) autonómiát – miközben ő gyakorlatilag semmit sem tesz érte. Nos, ennyi már elég volt nekem a teljes kiábránduláshoz, de a végső lökést a megszólaláshoz az adta meg, hogy néhány hete tudomásomra jutottak magánéletének elképesztő ocsmányságai.
Nem vagyok egy álszent, prűd fazon, s noha nem helyeslem, nem ítélem meg túl szigorúan, ha valaki olykor megcsalja a házastársát. Másképpen billen azonban a mérleg nyelve, ha ezt egy felszentelt püspök követi el, ráadásul úton-útfélen, még a látszatra sem ügyelve, s közben a családját is kirívóan elhanyagolva. Mindezt Isten nagyobb dicsőségére? Hogyan prédikál egy ilyen alak a jó erkölcsökről és a házastársi hűségről? Nem sül le a bőr a képéről? Ha nem fért össze a hitvesével, akkor még mindig tisztességesebb lett volna elválni tőle, mint 20 éven át megalázni, s érzékenységét semmibe venni. Nem célom bárki személyes ügyeiben vájkálni, mivel azonban nem leplezek le vele semmilyen titkot, közreadok néhány idézetet Tőkés feleségének (Joó Edit) a ref. presbitériumhoz címzett leveléből, melyet válókeresetének beadása előtt fogalmazott meg.
„Semmilyen rendezvényen nem kívánok részt venni férjem, T. L. társaságában, aki egykori hősies kitartásomat és messzemenő önfeláldozásomat a későbbi 20 év alatt számtalanszor meggyalázta. A következmények felelős tudatában kijelentem, hogy nem érdemelte meg akkori helytállásomat és végletekig menő odaadásomat. Vele és érte még egyszer ezt az áldozatot nem vállalnám… A ’89-es novemberi betöréskor (a szekusok támadására céloz – S. A.) engem küldött az ajtóhoz, hogy megvédjem (nem vall nagyfokú bátorságra! – S. A.)… Hátat fordított nekem is, mint megannyi temesvári bajtársának, s egyéni érdemeként tüntette föl mindazt, ami közös verejtékezésünk terméke volt…. A jelenben maradék családi életünket is felszámolta, magamra hagyott, a magányba taszított, kiköltözött külföldre (az EU-s képviselőség ürügyén – S. A.), és saját külön-utas életét hivatalosan megalapozta.”
E levél valódisága bizonyítást nyert (Edit asszony maga igazolta), ennek dacára Tőkés hetekig közönséges hamisítványnak bélyegezte, míg végül csak kibújt a szög a zsákból. Lehet, hogy az igazi hamisítvány maga Tőkés, akinek „dicsfénye” talmi csillogás csupán? S vajon másoknak, más ügyekben is hasonlóan blöfföl? Olvastam azt is róla, hogy szűkebb környezetét durván terrorizálja, kihasználja, s az érdekeivel ütközőkkel szemben hajlamos a bosszúállásra. Nem folytatom, mert nem szeretném egy gátlástalan szörnyeteg portréját megfesteni, aki már rég letért a krisztusi útról, ha egyáltalán valaha járt rajta. Vajon ezek után hihetünk-e Tőkésnek a gyakorta nyilvánosságra hozott „egyházi ügynöklistáit” illetően, vagy ezek is csak személyes leszámolásainak eszközei? S végül melyik az igazi arca, a régi, vagy a mostani? Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni; de fölöttébb elszomorít, hogy ekkorát csalódtam benne, s szinte a szemem (a szemünk) előtt vált semmivé egy hajdan derék magyar, aki túlélte a saját mítoszát.
(Fotó: szegedma.hu)
Siklósi András – HunHír.Hu
