Elég sok olvasói hozzászólás érkezett azzal kapcsolatosan, hogy nem engedték be a zászlóval érkező jobbikosokat a Fidesz kampányrendezvényére, ahol az Ismerős Arcok muzsikált. Nyolc év hosszú idő, akik most már mint felnőtt rajongók istenítik a zenekart, azok semmit sem ismernek a múltból. A zenekar sajtószemléjéből ugyanis eltűnt az a sok cikk, amely talán számukra mára már vállalhatatlan sajtóorgánumokban, főleg a MIÉP lapjában jelentek meg. Szerénytelenség nélkül kijelenthetjük, hogy ez az a zenekar, amely személyes buzdításunknak, segítségünknek támogatásunknak köszönheti, hogy egy kommersz, angolszász rockzenét játszó ismeretlen, még százfősnél is kisebb klubokban fillérekért muzsikáló bandából a Fidesz és rajongótábora által is el- illetve befogadott sztárzenekar lett. Az emberek, főleg olyanok, akik a nemzeti oldalon tűntek fel aztán lettek valakik, szeretnek felejteni. Pláne akkor, ha nem kerek a történetük.

A csinált médiasztár belesül a Himnuszba, nem ismeri a szöveget, nem ismeri a szent magyar imát, hiszen úgy kapott lehetőséget, hogy mások tolták a középpontba. A középkorú férfi tevékenységét nem kíséri médiatámogatás, hiszen csendben kiérlelt gondolatait otthon veti papírra, és párszáz fős koncerttermekben, vidéki kocsmákban csendülnek fel dalai. A globalizált világban figyelemfelkeltő erővel hatnak ezek a szerzemények. Nyerges Attila, az Ismerős Arcok énekese-szövegírója idézi a magyar múltat, kinyilvánítja a hazaszeretetet, és a maga sajátos eszközeivel rockban elmondva állít emléket Wass Albertnek.

Mottó:
“És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad…”
Wass Albert

Az eredeti Pannon Rádió hallgatói a kezdetekkor az Ismerős Arcok szerzeményei közül azokat hallgathatták, amelyek az Amerikából származó blues-sémákon keresztül közelítették meg kesergősen a magyar valóságot. Aztán berobbant a köztudatba egy szerzemény, amely hangvételével, szövegével elütött a korábbiaktól. Nyerges Attila úgy gondolta, hogy itt az ideje a titkolt múlt és a felismert múlt közötti különbségek kiküszöbölésének, az elhallgatott valóság közkinccsé tételének. A fiatalember, akit szülei, nagyszülei megvédték az esetleges elszólás lehetőségétől, és az iskolai tankönyvek negyven éven keresztüli történelemhamisító téziseinek mélyebb átértékelésétől, most a szabadabbnak mondott világban fordult a korábbi tabutémák felé.

Legnagyobb lökést Wass Albert költészete, írói munkássága adta ennek az érző, ízig-vérig magyar embernek, aki felnőtt fejjel próbálta értelmezni családja korábbi történéseit, s kereste az ellentmondásokat a valóság, és a kommunista tananyag között. Eddigi munkássága olyan szempontból példaértékűnek mondható, hogy egyre többen ismerik fel a magyar történelem furcsa bemutatásának háttérszándékát, az identitástudatra ébredő ember felemelt fejű létének hatalmi megkérdőjelezését. Működik a csak azért is dac is, hogy ki lehessen mondani ebben a nagy közös kalapban gondolkodó világban: magyar vagyok, érző vagyok és őseim vonalán 83 éve fájok.

Megjelent egy dal és betöltötte a korábban még szabad éterrészt, s az egy hazáról szólt a költemény. Wassalberti gondolatokkal, a dal végén a költő szavait idézve, hogy a kő marad, a kő marad.

Aztán már nem volt megállás. Nyerges Attila ráébredt, hogy kívülállóként nem élhet, és feldolgozta azt a rendszerváltás előtti traumát is, hogy az addigi tanítások hazugságra épültek. Ekkor már megértette, miért mosdatta a nagymama a magatehetetlen nagypapát, aki három napra eltűnt a lakásból, majd szinte úgy lökték haza. Mert a nagypapa, a bátaszéki gazdász a lovával együtt lökte fel az okoskodó, szakmához nem értő párttitkárt, de az esemény ilyen formában, a valóságot kimondva a gyermek érdekében nem lehetett téma odahaza.

Nyerges Attila hazafi. Ilyen egyszerűen. Nem több és nem kevesebb annál. Számára elsőrendű a nemzet, a hit és a magyarság. A kibontott és a felemelt zászló, az embertársi szeretet, a közösségben és nem az egyénben való gondolkodás. Magyar közösségben a magyarokért. Ezért is vallja, hogy nem lehet gátló tényező a csinált határ, kívülről ránk erőszakolt gondolat, a családi tűzhely lerombolásának szándéka.

Nyerges Attila felveszi a harcot sajátos eszközeivel azért, hogy az emberek szembesülhessenek a múlttal, a tervezett jövővel és magyarként élhessenek meg jót és rosszat. Ebben segítik zenekarának tagjai: Galambos Nándor, Práder Vilmos, Kovacsik Tamás. Az Ismerős Arcok él tehát és dolgozik. Nyitogatja a fellegajtót, imádkozik Erdélyért, és járja hittel teli nehéz útját. Nyerges Attila pedig tovább alkot. Írja a dalokat, hogy reményt ébresszen a kívül rekedteknek, hogy utat mutasson a magukra eszmélőknek, és hogy higgyenek az egyedüli üdvözítő ideológiában, a nemzeti radikalizmusban.

A jövő elkezdődött?

2003. január 12.

Ezt a cikket, vagy hozzá hasonló több tucatot már hiába keresnék a zenekar archívumában. Eltűntek, mert leginkább a MIÉP lapjában, a Magyar Fórumban jelentek meg. Ez a most is közölt, 2003-ban készült dolgozat talán a tizedik volt abban a sorban, ami a zenekar alakulását, illetve Nyerges Attilát mutatta be a főleg a nemzeti radikálisoknak készült lapban. A Wild motoros magazinban megjelent cikkeim közül azt hiszem talán egy található még most is a zenekar sajtószemléjében, természetesen nem az az anyag, ami a radikálisabb megközelítéseket tartalmazza.. Még bevállaltam a banda sajtóbemutatóját 2005-ben a Két Hollósban, aztán megszűnt a kapcsolatunk.

Ennek nem az az oka, hogy a Kárpátia megjelenését, illetve kezdeti lépéseit is számos cikk formájában támogattam, és ezért szűnt volna meg az együttműködés, hiszen Petrásék mellett továbbra is elég sok cikket írtam a Romantikus Erőszakról ide, oda, és Petrás nem sértődött meg, hogy abban az időben nem csak őket futtatom. Hozzá kell tennem, hogy nem volt látványos szakításunk Attilával, és sem kerestem, ő sem, így elmaradtak a közös utak, beszélgetések. Nyergesben már nem kellett erősíteni hogy jó úton halad a siker felé, aztán egyre többen jelentkeztek a Fideszes médiabirodalom termékeinek újságírói közül, így a promóció, a zenekar propagálása teljesen meg lett oldva a részükről. Most, mikor olvastam a zenekarral kapcsolatos olvasói véleményeket, beugrott egy-két dolog.

Hangsúlyozom, most is egy kiváló szövegíró-énekesnek tartom Attilát, és a Lecsóval megerősített zenekarukat egy zeneileg is profi rockbandának de már a Szélbe kiáltok anyag megjelenésekor mondtam, hogy szerintem kevés a két-három hazafias nóta, direktebben kéne ezt a vonalat képviselni. Az is igaz, hogy aztán már nem is nagyon hallgattam az új hanghordozóikat. Valahogyan törvényszerű volt az elválásunk, hiszen ők kitörtek a szubkultúrából, és el nem ítélhető módon azt gondolták, hogy tisztességes zenélésből miért ne lehetne tisztességesen meg is élni. Nincs is ezzel gond, a Kárpátia esetében is ezt hangsúlyoztam, a tisztességes hasznot mindenki megérdemli, aki jót, s jól csinál. Az viszont már kevésbé tetszett, hogy az úgynevezett ülős bulikkal direkt megcélozták a lájtosabb közönséget, s Attila ki is nyilvánította, hogy nem a “kopaszoknak” akar zenélni. Ő kereste az új célközönségét, meg is találta, és nincs is ezzel semmi baj. Nem kellett jelzőktől aggatottan, megbélyegezettként színpadra lépni, befogadta a szélesebb “jobbbos” közönség. Attila a Szélbe kiáltok lemezborítójára még ezt írta: külön köszönet G. Kirkovits Istvánnak – minden leírt és kimondott gondolatáért-. s ma biztos, hogy már nem jönne elő a kérdés.

Mint ahogy számomra nem kérdés, hogy jobbos középutas, vagy nemzeti radikális vagyok. Az lenne mindenre a megoldás, ha mindenki a vehemenciájának, céljainak függvényében először lenne nemzeti, aztán a dolgokhoz való hozzáállás alapján középutas, radikális, vagy akár ultraradikális. De kérek mindenkit, ne haragudjon a zenekarra. Hallgassa azokat a nótákat, főleg a kezdetieket, s legalább azt a tízet, amellyel beírták magukat a nemzeti rocktörténetbe. Az egészhez csak annyi hozzáfűzés: nem véletlenül hangsúlyozom évek óta a Jobbik felé: nem árt, ha egy politikai pártnak van egy olyan kulturális, zenei hátországa, amely hozzá köthető. Mint ahogyan a régi szép, még vakon hívő időkben a Beatrice, Gidó és Csurka közös, és az ellenfelek által is ismert egyértelmű kapcsolatára volt jellemző. Amikor még Feró is azt mondta, sőt büszkén hirdette: egyértelműen miépes vagyok. Nem ártana a Jobbiknak, ha közismert, szeretett értelmiségi és művészemberek mondanák ki hovatartozásukat vele kapcsolatban. Ezt is fel kell építeni. A parlamenttel könnyebb lesz…

Befejezésül olvassák el még egyszer a zenekar mára már a feledés homályába merült korai történetét:

Mi tettük ismertté az ismeretlen Ismerős Arcokat
2008. szeptember 05. 21:24

A Rockszerdának köszönhetően Demszky Gábor koncertbetiltása után sem széledtek szét a Nemzeti Dal Ünnepére összeálló, korábban nagy sikerrel koncertező zenekarok, hiszen a hallgatók szeretete és a Rockszerda kívánságműsorának kérései egyértelművé tették, hogy egy szélesebb közönségnek van igénye erre a muzsikára. Más kérdés viszont az Ismerős Arcok mára már teljesen befutott és főleg a polgári körök által kedvelt zenekar története, amelynek felfuttatása egyértelműen a Rockszerda érdeme.

2002 elején Gidó úgy döntött, hogy Rockbarlang című műsorát áthozza a szerdai adásnapra, és Horváth Pistivel ki is találtak egy jó kis mondókát, pontosabban átalakították a közismertet: Szita-szita péntek, szerelem csütörtök, Rockszerda. Én örültem hogy itt az öreg harcsabajszú, csupán az okozott némi gondot, hogy általában az adásideje előtt egy-két másodperccel szokott megérkezni, s addig a meghívott vendégek ott toporogtak a társalgóban.

Ilyenkor úgy éreztem, hogy azért illik néhány szót szólni hozzájuk, ne érezzék már olyan árvának magukat, és gyakorlatilag így lettem a “fogadóbizottság elnöke”. Persze, ez főleg arra volt jó, hogy még egy jó félórát se tudjak lazítani. Na, mindegy. Csokoládés palacsinta ennyit azért mindenképpen megérdemelt. Gidó jó szokása szerint azon a bizonyos szerdán is megkésett a megbeszélt időpontra való érkezéssel, s amikor kimentem az előtérbe, megláttam egy nagydarab, hosszú hajú fiatalembert, aki papírlapjaiba mélyedve egyedül ücsörgött az előtérben.

Megkérdeztem, hogy ki ő, túl sokat nem mondott a neve, illetve valahonnan rémlett, hogy Kortye Vili, az akkori technikusunk szokott néha nyomni egy-két vadnyugati hangulatú, vagy blues-osabb hangvételű Stexas-szerzeményt, amelyet a fiatalember, Nyerges Attila énekelt. Különösképpen ezek a nóták nem tértek el a középvonali rock együttesek szokásos szövegvilágától. Valami hirtelen ötlettől vezérelve aztán megkérdeztem tőle, hogy mit olvasol, mit nézegetsz olyan buzgón itt a nagy egyedüllétben. – Pár általam írt verset – mondta Nyerges. Valamiért elkezdett furdalni a kíváncsiság, elkértem és elolvastam az írásokat.

Őszintén mondom, nagyon megtetszettek első olvasatra. Témájuk, tartalmuk alapján mintha egy nemzeti rock banda lemezének dalszövegeit tartottam volna a kezemben. Mondtam neki, figyelj, ezek nagyon jó, de hát miért nem csinálsz nótákat belőle? Annyira jók, hogy tényleg meg kéne őket zenésíteni. Tudod mit? Most menjél be a Gidóhoz, majd ha megérkezik, aztán jövő héten gyere be hozzám a Rockszerdába, élő adásban megbeszéljük, hogy esetleg mit lehet kezdeni ezekkel az írásokkal. Hát így indult.

A következő Rockszerdának vendége volt Nyerges Attila, és már a nyilvános beszélgetés előtt kezdtem biztatni, hogy mindenképpen arra kell rátérni az adásban, hogy ezek a szövegek későbbi számok alapjait képezik, és nagyon hangsúlyoztam, hogy ezekből nótákat kell írni. Beszélgettünk az életről, a világról úgy általánosságban ebben az adásban, illetve azokról a kérdésekről, amelyek bennünket foglalkoztattak: Erdély, Trianon, hazafiság, magyar zászló, a család szerepe, múltja, emlékek, az otthonról hozott útravaló.

Kirajzolódott egy tiszta, becsületes embernek a képe, aki rockzenész ugyan, de mellette tisztességes polgári foglalkozása is van, úszómester, és még a munkahelyén is megvallja magyarságát, hiszen a pihenőhelyiségben is és az uszoda tetejére is kitette a magyar zászlót. Megvolt az adás, és Attila tartotta ígéretét, és pár hét múlva jelentkezett egy írott CD-vel, amin az Ismerős Arcok számomra azóta is legjobban sikerült nótái szerepeltek. A Fellegajtó nyitogató, az Egy a hazánk, az Építsünk hidat, Erdély – ha jól emlékszem.

Egyből beültünk a stúdióba, megint jött egy élő beszélgetés, és lejátszottam a dalokat. Közben magánemberként is elég sokszor találkoztunk, beszélgettünk az élet rejtett titkairól is, s úgy éreztem, hogy nagyon kell erősítenem Attilát abban, hogy véghez is vigye a dolgot, és ez a négyszámos kis írott CD egy igazi nagylemezzé alakuljon. Közben szinte minden adásnapon lejátszottam, volt úgy, hogy többször is a nótákat, és egyszer csak elkezdték kérni a kívánságműsorban is.

Tovább mélyült a kapcsolatunk, elkísértem őket első nagyobb erdélyi koncertjükre, amelyet az udvarhelyi motorosok, illetve a kézdivásárhelyi Vigadó szervezett, s ott mondta Feri barátunk, a kézdivásárhelyi polihisztor, hogy itt vannak nálunk az Ismerős Arcok, akik nekünk ismeretlenek. De az erdélyi közönség ráérzett a magyar népdalra, a génjeikben hordozott dallamokra, és a nekik szóló szövegek is elnyerték tetszésüket.

Járták a szokásos kisebb koncerthelyeiket, ahol lassan kezdődött cserélődni a közönség, és a Stexas rajongói helyett inkább a nemzeti kérdések iránt fogékonyabb emberek jelentek meg. Vittem egy lemezt Toroczkai Lacinak is, hogy hallgassa meg, és léptesse fel őket a következő Magyar Szigeten, hiszen arra már elkészült az új lemez, amelyet természetesen zenés beszélgetés formájában mutattunk be a Rockszerdában, és addig győzködtem Lacit, hogy a végén tényleg meghívta a zenekart. Valahogyan nem volt ideje arra, hogy meghallgassa a CD-t, ő nem volt megrögzött Pannon Rádió-hallgató, hiszen akkor máshol is lakott meg más dolgokkal volt elfoglalva. aztán amikor kimentem a Magyar Szigetre Attiláékkal, és a zenekar végre szembesült azzal, hogy mennyien ismerik dalaikat, és adott egy fergeteges koncertet, akkor megkérdeztem Nyergestől: Na, gondoltad ezt valaha? Erre ő: Nem, ezt soha. Ilyen közönség előtt még nem játszottam.

Közben még írtam több cikket róluk különböző nemzeti radikális lapokba, illetve több alkalommal a Wild motoros magazinba a Rockszerda oldalán, és a főnök Somfai Peti vevő is volt a kérdésre, mert a motorosok még a korábbi időkből ismerték a zenekart.

Hát, valahogyan így kezdődött. Egy tehetséges érző, gondolkodó, vívódó ember, akinek kiváló egyéni az énekhangja, és otthonosan mozog a szavak világában is megtalálta szellemiségében, ideológiájában és talán még bizonyos szinten a politikában is azt az utat, amelyen járni kell, amelynek egyik alapja a magyarság felvállalása, a magyar sors bemutatása, az egyén és a közösség örömének, illetve fájdalmának az összekapcsolása közkinccsé tétele. Az Ismerős Arcok több zenekarral is fellépett, így megismerte a Pannon Rádió közönsége, illetve a nemzeti rockra direkt kiéhezett tömegek, de a Rockszerda középkorú hallgatóinak szívét is melegséggel töltötték el az érzelemdús és a szó, s a dal igazságát egy szintre helyező szerzemények.

Mindig előszeretettel emlegettem már a Pannon Rádió megszűnése után is különböző írásaimban a hármashalmot, vagyis a nemzeti rock meghatározó csapatainak ezen megjelölését, amelybe a Kárpátiát, a Romantikus Erőszakot és az Ismerős Arcokat soroltam. A zenekar mára teljesen ismert és ismerős, telt házas koncerteket ad, és hirdeti az átlagmagyar számára is egy érző átlagmagyar hétköznapjainak valóságát, titkos gondolatainak igazságát, és az érzelem, az értelem és az identitástudat egymáshoz közelítésének fontosságát.

G. Kirkovits István- HunHír.Hu