Vegyes érzelmekkel húzom fejemre a csuklyát ma, március 15-én reggel, a szeles, hideg Duna-parton. A szél, ez a sokoldalú erő rázza a redőnyöket, töri a sok történést megért egykori bérházaik tetőcserepeit, kibontja azt a pár fakult zászlót, amelyet kitettek egyes épületekre a gondnokok, mert ünnep van, és már húsz éve szabad, sőt kívánatos lenne mindenütt. A szél, ez a sokoldalú erő megkeveri a Belváros füstös, büdös, áporodott levegőjét, a levegőben lévő sok mocskot és szennyet, és legalább a Duna környékéről kiseprűzi. Csípi az arcomat, de ez jó, talán az arcon megjelenő pír nemcsak a gyors felébredést és frissességet, hanem a tisztább vágyakat is jelképezi.
Sétálok a fejembe húzott kapucniban a néptelen Duna-parton, elengedve kicsit magam, de vigyázva, és mindenre felkészülve. Olyan világban élek, hogy bármikor elém toppanhat valaki, akár egy belőtt narkós, akár egy villogó szemű cigány, hogy “aggyá má’ egy cigarettát”, esetleg a bukszát is. Megyek, vagy inkább csak araszolok, s nem tudom, hogy mi lesz itt, a környéken ma délután. Zászlóerdő és sétáló családok, vagy rendőrhegyek, vízágyú, és gumibot. Esetleg barikád.
Nem tudom, csak merengek, néha felpillantok a reggeli csendet megtörő szirénázásra, a villogó lámpás rendőrkocsikra, és belém hasít a mindig is szunnyadó felismerés. Nekem nem kellenek a barikádok, a kövek, a könnygáz, én azt szeretném, ha békében, a kokárdás kislányommal a nyakamban, a kedves oldalán sétálhatnék délután, és együtt ünnepelnénk, énekelnénk, vagy néznénk a békés, boldog, nevető embertömeget. Nekem nem kellenek a barikádok, de ezért a hétköznapi kívánságomért épültek eddig, ezért repült a kő, és ez ellen repült a gumilövedék.
Csípi a szemem a Szél, mint az utóbbi időkben a könnygáz ezen a napon. Szél, te is súgd a fülükbe, nem szórakozás, ráérő idő, programhiány építette a barikádot, nem azért repült a kő, mert kevés volt az iskolai, otthoni tornamutatvány. Mindezek azért történtek, Szél, mert nem seprűzted ki a szemetet, az áporodott, szennyezett levegőt, nem bontottad ki a mi zászlónkat, s nem keverted meg úgy a levegőt, hogy az önző, igázó, bántó, másokat szolgáló, minket megtörni, elnyomni, összetörni akaró összeállt részecskék ne hulljanak atomjaira. A barikád, a kő csak egy kétségbeesett sikoltás volt, a nyakig földbe ásott ember üvöltő segélykérése.
Éljünk békében, biztonságban, gyermekeink, unokáink biztos és jó jövője hitében. Ezt vették el tőlünk Szél, és mi csak ennyit akarunk. Nem háborúzni, követ ragadni, hanem épülni. Magunk, társunk, gyermekeink, és mindenki javára. Inkább békés szalonnasütés mellett is építenénk a közösséget, nem csak csuklyában, összetett vállal, a barikádon.
Szél! Te is tudod, mi is tudjuk, hogy végső elkeseredés, és a soha nem kitörölhető jobbulásvágy építette a védőfalat, és adta kézbe a követ. Mert az mindig marad. Egyszer fegyver, mert az életösztön, a szebb jövő vágya erős, s mint a kő, elpusztíthatatlan. Egyszer építőanyag, hogy szilárd és óvó-védő legyen a mi várunk, a mi hazánk. Nem lételemünk a muszáj-barikád, értesd meg velük, Szél!
De muszáj, ha nincs más megoldás. Mert most tényleg ott vagyunk, hogy vagyunk, vagy csak voltunk. Értsétek meg a Szél szavát, amely a mi kiáltásunk: mi, akik követ ragadtunk, csak azért tettük, mert az építkezés helyszínét lezárták, s már az alapokat is kotrógépek veszélyeztették. Szebb jövőt akarunk építeni a kővel! Lerakni az új alapokba. Most élő reménnyel azt súgod, Szél, hogy még pár napig várj. Jó Szél, már nagyon piros vagyok, égek, visszavonulok a tiszta levegőben, otthonra, haza. Várok. Remélem, nem kényszerítik ki utoljára, hogy repítsem az építésre szánt követ.
G. Kirkovits István – HunHír.Hu
