A hétvégén olyan szerencsés voltam, hogy ismét megélhettem egy már-már feledésbe merült élményemet a múltból. Gyermekkoromban gyakran összejött a nagyobb család, rokonság. Nem csak temetésre és keresztelőre. Sok tapasztalattal és élménnyel lett tőle gazdagabb idős és ifjú egyaránt. Azon kívül az összetartozás és összefogás semmivel össze nem hasonlítható élményét adta mindannyiunknak.

No, ez az élmény jött vissza egy pár órára azzal, hogy vigyázhattunk az unokákra . Együtt voltunk a nappaliban ennyien: óvodásunk, iskolásunk,ők az 1. generáció, a szülők- a második,mi – a dajkák , a harmadik, s a dédi a negyedik korosztályt képviselte.

Eszembe jutott ennek kapcsán, hogy bizonyos eseményeket csak így élhet meg az ember, így tapasztalhat meg, de ha csak két korosztály él együtt vagy egy, akkor nem.

Ha a szülők fáradtak, segítenek a mamák, a papák. Ha a dédit segíteni kell a mozgásban, ki
kell támogatni párnákkal, mikor ül, hogy kényelmes legyen neki, mindezt a kicsik a felnőttektől leshetik el. Mint ahogyan azt is, hogy , ha valaki pihen, akkor csendben kell maradni, tekintettel kell rá lenni. Honnan is tudhatnák azt az óvodásaink és kisiskolásaink, hogy valakit előre kell engedni, hogy valamire várni kell, nem lesz meg azonnal, -csak így, ilyen környezetben. Ha a dédi van a fürdőben, várni kell. Nem vicsorogva, türelmesen. Ha ételt merünk, megkérdezzük, merhetünk-e neki és mennyit. Mindeközben a többi ember háttérbe szorítja magát és önös érdekeit, mert valakikre várni kell, valakikhez alkalmazkodni kell. Aki alkalmazkodni megtanul, könnyebben veszi az élet megpróbáltatásait. És elfogadja, hogy azon nyomban nem kell, hogy teljesüljenek a vágyai. Csak a megfelelő időben kerül őrá a sor. Így válik türelmesebbé, elfogadóbbá és nem lesz követelőző.

Én még láthattam a nagyszüleimet és szüleimet együtt dolgozni. Mindenkinek megvolt a feladata. Senki sem érezte magát feleslegesnek. Emlékeim szerint nagypapám túl a 8. x-en csak az udvart sepregette és újra meg újra összerakta a tűzifát. De ezzel hasznosnak érezhette magát.

Láttam, hogyan gondozták évekig fekvő nagymamámat, olyan áldozatos, nehéz munkával, ami csak családi körben elképzelhető és nem idősotthonban. Tulajdonképpen ide kellene visszatérni, mert elidegenedtek egymástól a családtagok is. Féltik az önállóságukat, kényelmüket. De egyszer ők is lesznek öregek–ha minden jól megy. Akkor kezdődött ez az elidegenedés, amikor az első idősotthonokat kezdték építeni. Az ember megmagyarázza magának, hogy mindenkinek így a jó: a középkorú dolgozik, az idős magára hagyottan él valahol és megnézik néha-néha. Ha van pénzük, berakják egy otthonba és megnyugtatják magukat, hogy mindent megtettek. Nem.
Vissza kell térni a gyermeknevelés és idősgondozás megbecsüléséhez. Teljes értékű munkahelynek kell ezeket tekinteni. Mert a legnehezebbek is. De összetartják a családot, rokonságot.

Azért az én ifjúkoromban még nem ellenőrizték a kalákában házat építőket, nem zaklatták őket, nem nézték őket helikopterről, hogy csalnak! (Mint a szüretelőket.) Gondoljon bele mindenki, hogy a kalákában, rokoni segítséggel készült házat építő férfiak hány házat felépítettek, mire egymásnak ezt a nehéz munkát visszasegítették! Micsoda nagy munka volt ez a kenyérkereső hivatás mellett végezve! A mostani rendszer a szolidaritás és összefogás eme példáját is kiölte az emberekből.

Kell-e minden párnak külön ház? Van-e létjogosultsága annak,hogy több generáció együtt lakjon? És annak, hogy ilyen módon a bölcsődékre és idősotthonokra nem lenne szükség? Ehhez kormányzati akarat kell, amely a család gondozását, a saját otthon létrehozását és saját élelmiszer előállítását értéknek tartja és meg is fizeti. Vagy csak akkor kaphatunk fizetést, ha másnak takarítunk, más szülőjét ápoljuk? Ez így nincs rendben!

Amikor faluról városba költöztem (hogy szüleimet idős korukra minden nap láthassam), elszörnyülködve tapasztaltam a rohanást, ami városon jellemző. A gyermekeimnek akkor kellett először azt mondanom, hogy ne köszönj a bácsinak, mert nem ismerjük és kinevetnek. El is csodálkoztak rajta, mert ilyet még nem hallottak tőlünk.

Ennyire csak akkor csodálkoztak még el, mikor a kisdobosavatáson és évnyitókon azt mondta a tanár néni, hogy nem kell énekelni a Himnuszt, majd hallgatjuk magnóról.

Ennek a parancsnak máig ható romboló hatását érezzük!

A fentiek a Jobbik-program olvasgatása alatt jutottak eszembe. Nagy örömömre szolgál, hogy fel akarják emelni a vidéki életet az őt megillető helyre. Vidéken élni, saját otthont teremteni, saját élelmet termelni, benne élni a természetben maga a gyönyörűség!

F.L.

HunHír.Hu