A Magyar Hírlap tegnapi vezércikkét Szentesi Zöldi László, a lap főszerkesztő-helyettese írta ezzel a címmel: „Elie Wiesel úr és az ő keresztje”. Szegény Szentesi Zöldinek sikerült a nagy dobás: „Elie Wiesel”-t akarta kigúnyolni, végül saját magából csinált hülyét. Ezt tegnap már megírtam részletesen egy másik fórumon, most csak a hülyeség utórezgéseiről számolok be.

Tegnapi vezércikkében a Magyar Hírlap említett vezető embere azt közölte a drága olvasókkal, hogy „Elie Wiesel” az irodalmi Nobel-díj birtokosa. Ami ugye szédítő marhaság, nevezett szélhámos ugyanis nem irodalmi, hanem Nobel-békedíjat kapott 1986-ban. Ami nagy különbség, különösen akkor, ha a vezércikk írója éppen „Wiesel” irodalmi életművén köszörüli a nyelvét.

Nos, a hazai kiadású Népszava ma közli az aggastyán korú Várkonyi Tibor „Tahóság” című írását, amelynek témája természetesen Szentesi Zöldi említett zagyvasága. Várkonyi sorra veszi Szentesi Zöldi „tahóságának” a jeleit, melyek közül csupán egyetlen szeletke a különböző Nobel-díjak összekeverése. Várkonyi többek között ezt írja Szentesi Zöldiről:

„Nevezett szerző, Élie Wieselt becsmérlő és a horhyzmust, a szálasizmust méltató műremekével most túltett önmagán is. Először is tudatlan.”

Mi tagadás, Várkonyi is tudatlan, méghozzá kétszeresen. Mert igaz ugyan, hogy Szentesi Zöldi célba vett írása bizony gyöngécske „műremek”, s az is igaz, hogy Szentesi Zöldi eltévedt a különböző típusú Nobel-díjak bozótosában, de cikkében egy árva szóval sem méltatja a „szálasizmust”. Ahogy nem méltatja a „horhyzmust” sem, amiről egyébként nem tudom, micsoda. „Horthy”-ról már hallottam. De „Horhy”? Az kicsoda-micsoda?

S még valami: Várkonyi Tibor a NAGY ZSIDÓ (Naftali Kraus minősítése) keresztnevét így írja. „Élie”. Tehát „É”-vel. Idehaza még nem találkoztam ezzel az „Élie”-vel. A „holocaust”-szélhámos közismerten amerikai állampolgár, az aláírásán sem látható ékezet az „E” betűn. Tudjuk, „Wiesel” írói nyelve a francia, de még leghíresebb könyvének, „Az éjszaka” című önéletrajzi regénynek a francia kiadása is „Elie”-ként tünteti fel a nevét. Miért különcködik hát a köztudottan franciás Várkonyi? Ez nem tahóság? Amúgy is van elég baj ezzel a „Wiesellel”, nem kellene még növelni káoszt.
Várkonyi később ezt írja „Wieselről”:

„Kitüntették németek, angolok, franciák, akik demokraták, és akik tudják azt is, hogy Wieselt magát és családját Máramaros szigetéről Horthy csendőrei hurcolták haláltáborba, a szerettei ott vesztek el.”

Tehát a németek, angolok, franciák is kitüntették a „holocaust”-szélhámost, ráadásul ők demokraták, akik tudják, honnan deportálták haláltáborba családjával együtt „Wieselt”, akinek „ott vesztek el” a szerettei.

Várkonyi mester állításával több baj van.

Először is: nem tudjuk, voltaképpen kicsoda az ún. „Elie Wiesel”. Nem tudjuk, mi a valódi neve, hol volt a háború idején (mert Auschwitzban csak a háború után járt, turistaként). Ebből következően azt sem tudjuk, deportálták-e egyáltalán, s ha igen, honnan és hová.

Másodszor: „Elie Wiesel” önéletírásában arról beszél, hogy anyja és húga Auschwitzban pusztultak el, apja pedig Buchenwaldban halt meg. Két nővére – tehát szerettei közül két testvér – túlélte a háborút, legalábbis „Elie Wiesel” szerint. A két állítólagos nővér – Bea és Hilda – Dachau egyik melléktáborában raboskodtak, Auschwitzban csak rövid időt töltöttek. Őket tehát nem vesztette el a NAGY ZSIDÓ.

Harmadszor: Várkonyi szerint a demokrata németek, angolok és franciák tudják, hogy a NAGY ZSIDÓ-t „Máramaros szigetéről Horthy csendőrei hurcolták haláltáborba”. Eddig még nem hallottam arról, hogy a magyar csendőrök egészen Auschwitzig kísérték a deportáltakat. Ez tehát nóvum, igazi történelmi csemege. Mindig tanul az ember. De honnan is deportálták „Wieselt”-t és családját? „Máramaros szigetéről”. Ez is különös formula. A város szokványos neve: Máramarossziget. Állítólag itt született „Elie Wiesel”.

Írása végén Várkonyi végre őszintén beszél. Megtudjuk, milyen veszedelem fenyegeti a kormányt, az országot:

„Valakiknek végre meg kellene magyarázniuk ennek a kormánynak és vakbuzgó híveinek, hogy 2012-ben nem illik elnézni megbocsáthatatlan történelmi vétkeket. Mert, ha nem fogják föl, még kellemetlenebb nemzetközi elszigetelődés várhat rájuk. (Lásd a a /sic!/ washingtoni külügyminisztérium különmeggbízottjának /sic!/ tegnapi, Wieselével nagyon egybehangzó nyilatkozatát.)”

Igen, erről van szó: „Wiesel” levele és az amerikai külügyminisztérium különmegbízottjának a nyilatkozata ugyanannak a kampánynak a része. De egy percig se gondoljuk, hogy itt tényleg Horthyról (meg ama bizonyos „Horhy”-ról), Nyirő Józsefről és más, kifogásolt szerzőkről van szó. Dehogy. Mindez csak ürügy.

Várkonyi „tahóságot” említ, s valamiben igaza is van. Tényleg kínos, ha valaki úgy ír „Wieselről”, hogy nem is ismeri a pályafutását. Ha nem tudja, milyen Nobel-díjjal jutalmazták. Vagy ha nem tudja, milyen „szépirodalmi” műveket írt. Mert Szentesi Zöldi például ilyen mondatokat is megeresztett:

„Itt van nekünk Wiesel úr a maga dögunalmas, a múlt század közepén megesett történeteivel. Nekünk, a fiatal Magyarországnak – de csendben jelzem, már az apáink nemzedékének is – ez már történelem. Személyesen annyit mondhatok, hogy 1944-hez éppen annyi közöm van, mint mondjuk 1707-hez. Nem értjük, nem értékeljük, és szomorúan mondom, alapvetően rettenetesen unjuk ezeket az egy kaptafás történeteket.”

A gond az, hogy „Wiesel” történetei nem mind a múlt század közepén „estek meg”. Nem minden műve játszódik a világháború idején, 1944-ben. „A hajnal” című kisregénye például a palesztinai zsidó terrorizmusról rajzol képet. Giccses képet, persze. Kár, hogy ezt nem tudja Szentesi Zöldi.

Várkonyi Tibor persze hiába vádolja „tahóság”-gal a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettesét. Mert Várkonyi is rendelkezik „tahósági” bizonyítvánnyal. Ő is elkerüli a legkényesebb kérdést. Ő sem beszél az ún. „Elie Wiesel” hazugságairól. Arról, hogy ez a „holocaustos” ember – csaló, szélhámos. Valakiknek végre meg kellene magyarázniuk Szentesi Zöldinek és Várkonyinak, hogy 2012-ben nem illik elnézni megbocsáthatatlan történelmi vétkeket. Még akkor sem, ha a megbocsáthatatlan vétkek birtokosa az „Elie Wiesel” álnevet viseli.

Szalay László – Hunhír.info