Írásom első részét ezzel a mondattal zártam: „A folytatásban arról lesz szó, hogyan is képzelte el a Magyar-Csiha páros a class action hazai verzióját.” Az alábbiakban az Országgyűlés által megszavazott törvény szövegét fogom elemezni, s kitérek majd arra is, hogy Sólyom László miért akadályozta meg a jogszabály hatálybalépését.
Mielőtt azonban szövegelemzésbe fognék, röviden definiálnom kell a csoportos perlés fogalmát. Ez a pertechnikai eljárás azt jelenti, hogy egyenként csekély – általában kártérítési – igényeket egyetlen perben, csoportosan érvényesítenek a károsultak. Az együttes fellépés megkönnyíti a felperesek helyzetét, hiszen a perlés kevesebb nehézséggel jár, míg a perbe vont vállalkozásnak – tehát az alperesnek – komoly „kihívást” jelent az eljárás, hiszen a perköltség és a kártérítés összege a pert indító csoport tagjainak számától függően igencsak magas lehet.
A csoportos perlés akkor alkalmazható, amikor egy jogsérelem sokakat, azonos jelleggel sért. Ha a jogsértést szenvedett személy önállóan indít pert, az – a kárigény mértékéhez képest – aránytalanul sok időbe és pénzbe kerül, míg csoportos perlés esetén az igényérvényesítés egyszerűbb és könnyebb. Kérdés persze, hogy a csoportos perlés jogintézménye milyen területekre szűkíti az érvényesíthető igények körét, hiszen ennek a pertechnikai eljárásnak igazából fogyasztóvédelmi „feladata” lenne, tehát az állampolgárt védené az erőfölényben lévő nagy vállalatokkal – vagy akár az állammal – szemben. Az előző részben idéztem Magyar Bálintot, aki szerint „sok területen” lehetne élni a csoportos perléssel, Csiha Judit pedig már a személyiségi jogok „kollektív” védelmét is bevonta ennek a pertechnikai eljárásnak a körébe. Mint látni fogjuk, éppen ez a szándékolt szabályozatlanság az alapvető baja a Sólyom által megvétózott törvénynek.
S most nézzük a Magyar-Csiha páros által megalkotott törvény szövegét. Arra kérem a kedves Olvasót, hogy az alábbiak olvasásakor gondoljon a hazai bankok elleni chicagói keresetre, mint a csoportos perlés legfrissebb esetére. Ez a „szembesítés” ugyanis érthetővé teszi, miért is készült a Magyar-Csiha páros „műve”.
A törvény szerint csoportos keresetindításnak van helye erre irányuló kérelem alapján „jelentős számú természetes vagy jogi személy jogát érintő jogvita esetén”, amennyiben az érvényesíteni kívánt jog azonos ténybeli alapokon nyugszik, s ha – tessék figyelni! – „objektíven meghatározhatók azok a tények vagy jellemzők, amelyek a jogvitában érdekelt csoport tagjait leírják”. Vagyis: a csoport minden tagjára ugyanazok a tények és jellemzők érvényesek, ráadásul objektíven meghatározható módon. Az ún. „holocaust”-túlélők a fentiek alapján mind egyazon csoport tagjai, persze objektíve, s cáfolhatatlanul.
A törvény szerint csoportos keresetet bármely természetes vagy jogi személy kezdeményezhet, amennyiben „a jogvita eldöntésében közvetlenül érdekelt”. De olyan társadalmi szervezet is indíthat csoportos pert, amely „létesítő okirata alapján a jogvitával összefüggő területen érdekvédelmet vagy jogvédelmet lát el”. Ez is nagyon fontos része a szövegnek, szükséges tehát konkrét példával élnünk.
A Mazsihisz nevű képződmény Alapszabálya – vagyis „létesítő okirata” – érdekes módon a zsidó szervezet honlapján nem lelhető meg. A „Magunkról” menüpont alatt azonban azt olvassuk, hogy „a Mazsihisz képviseli a holokauszt túlélőit a különböző kárpótlási ügyekben Magyarországon és azon kívül is”. Hogy ki hatalmazta fel ezt a társaságot a képviseletre, azt nem tudom, de ez most nem is lényeges. A lényeg a következő: ha Sólyom László aláírta volna a törvényt, a Mazsihisz – mivel „érdekvédelmet vagy jogvédelmet lát el” – minden további nélkül indíthatott volna csoportos pereket az ún. „holocaust”-túlélők csoportja nevében. S könnyű dolga is lett volna, hiszen a törvény szövege szerint a bíróság „elsődlegesen a csoportos keresetindítást kezdeményező cselekményeit és előadásait veszi figyelembe”, márpedig az említett zsidó szervezet kárpótlási ügyekben igencsak „gyakorlott”.
A Magyar-Csiha páros „művének” van egy újabb fontos passzusa: csoportos perlés esetén „a jogi képviselet kötelező”. Tehát ügyvédre is szükség van. A Mazsihisz esetében ez sem lenne probléma, hiszen a zsidó szervezet főnöke, Feldmájer Péter gyakorló ügyvéd.
Nézzük meg, mi mindent kell tartalmaznia a bírósághoz benyújtott keresetnek. Először is az érvényesíteni kívánt jogot, s az annak alapjául szolgáló tényeket. Ezt nem kell bővebben magyaráznom: ún. „holocaust”-túlélők esetében az érvényesíteni kívánt jog köztudomásúan rengeteg pénz behajtását jelenti, az ennek alapjául szolgáló tényeket pedig már külön törvény is védi (lásd a Mesterházy-féle „holocaust”-törvényt).
S most érkezünk el a szöveg talán legfontosabb részéhez, amely a perköltséggel foglalkozik. Teljes egészében idézem:
„Ha a csoportos keresetindítást társadalmi szervezet kezdeményezi, a felperesek pernyertessége esetén a bíróság a perköltség részeként az alperest a csoportos keresetindítást kezdeményező társadalmi szervezetnek a perrel kapcsolatos ügyviteli és egyéb költségeinek ellentételezéseként a perérték legalább 5 %-nak és legfeljebb 10 %-nak megfelelő összeg megfizetésére kötelezi.”
Az idézett szöveghez némi magyarázat szükséges. Tudjuk, hogy a hazai bankok elleni chicagói perben 2 milliárd dollárt követelnek az ún. holocaust” áldozatai (a keresetben ugyanis így vannak nevesítve: „holocaust victims”), ennyi tehát a „perérték”. Tételezzük fel, hogy a Magyar-Csiha páros által megalkotott törvény életbe lép. S tételezzük fel, hogy élve a lehetőséggel a Mazsihisz csoportos pert indít, de szerényebb összegért: csupán 2 milliárd forintért. Ha a fenti idézetben szereplő legalacsonyabb százalékkal – 5 % – számolunk, akkor pernyertesség esetén kerek 100 millió forint került volna a Síp utcai kasszába. Hozzáteszem: ez a törvény szövege szerint csak a „perköltség része”. Mert más jogcímen is szép pénzre lehet szert tenni ugyanabban a perben.
A törvény szerint ugyanis a bíróság a perköltséget különös számítás alapján állapítja meg. Amennyiben ugyanis a bíróság helyt ad a keresetnek, s megállapítja, hogy „az alperes megsértette valamennyi, a jogvitában érdekelt csoport tagjának jogát azok perben állása nélkül”, akkor a bíróság úgy állapítja meg a perköltséget, mintha „a csoport valamennyi tagja perben állna”. Hogy ezt világosan értsük, hivatkoznom kell ismét a hazai bankok elleni chicagói perre. Az ún. „holocaust” áldozatai által benyújtott kereset 60./ a. pontja a csoport tagjait „legalább” 600 ezer főben („at least 600,000 persons”) állapítja meg, amiből értelemszerűen következik, hogy a csoport létszáma ennél csak magasabb lehet. Holott a „hivatalos” szakirodalomban alacsonyabb számok találhatók. Az izraeli Yad Vashem honlapján föllelhető „holocaust”-lexikon 568 ezer, Robert S. Wistrich „Hitler and the Holocaust” című könyve pedig 550 ezer halottról tesz említést, de más forrásokban még alacsonyabb számok is találhatók. Minimum tíz százalékos tehát az eltérés a „hivatalos” szakirodalom idézett adatai és a chicagói perben szereplő szám között, márpedig a perköltség kiszámítása esetén sok kicsi sokra megy. Arról nem is beszélve, hogy vajon vélt vagy valós halottak nevében lehet-e egyáltalán csoportos pert kezdeményezni. Egy halott személy ugyanis nem jogképes, én legalábbis így tudom. De haladjunk tovább a törvény szövegében.
A Magyar-Csiha páros „műve” azt is rögzíti, hogy a keresetindításhoz csatolni kell az „ügyvédi megbízási szerződést, melyet a bíróság az ügyvédi titoktartás biztosítása érdekében zártan kezel”. Ezen is érdemes eltöprengeni. Norman G. Finkelstein „A Holokauszt-ipar” című könyvéből is tudjuk, hogy az Egyesült Államokban indult csoportos perekben az ügyvédek hatalmas pénzeket „kaszáltak”. Milliós összegeket – dollárban, persze. Az ügyvédi megbízási szerződés ugyanis sokféle lehet: például a perérték százalékában megszabott sikerdíjat állapítanak meg, de ezt a bíróság titkosan kezeli. Ha a törvény életbe lépett volna, akkor például csoportos per indítása – és pernyertesség – esetén Feldmájer Péter bankszámlája is tetemesen gyarapodott volna.
A törvény ezután azt rögzíti, hogy a bírósághoz benyújtott keresetlevél alapján mi a teendője a bíróságnak. Ha a kereset megfelel a jogszabályoknak, akkor azt a bíróság megküldi a perbe vont félnek – tehát az alperesnek -, akinek 15 nap áll rendelkezésére ahhoz, hogy nyilatkozatot tegyen. Ha a határidőt elmulasztja az alperes, igazolásnak nincs helye, tehát megfelelő indokkal sem kérheti a megszabott határidő „kitolását”. Ha a bíróság a csoportos keresetindítást elutasítja, akkor a végzés ellen fellebbezésnek van helye. Itt álljunk meg egy pillanatra. A felperes tehát – a csoportos kereset elutasítása esetén – fellebbezéssel élhet, az alperest viszont nem illeti meg ugyanez a jog abban az esetben, ha a bíróság befogadja a keresetet. Ez a „diszkrimináció” a jogegyenlőség elvét sérti. De nem ez az egyetlen „jogtiprás” a törvényben. Van ennél súlyosabb, döbbenetesebb is.
Ha a bíróság a keresetben foglaltaknak helyet ad, tehát a felperes a nyertes, akkor a csoport bármely tagját külön jogok illetik meg. Nézzük az alábbi passzust:
„A csoportos keresetindításnak helyt adó jogerős ítélet nyilvánosságra hozatalát követő egy éven belül a jogvitában érdekelt csoport bármely olyan tagja, aki a perben félként nem szerepelt, bejelentheti a bíróságnak, hogy nem kívánja, hogy a jogerős ítélet joghatálya rá is kiterjedjen. A kérelem alapján a bíróság végzésben állapítja meg, hogy a jogerős ítélet joghatálya a kérelmezőre nem terjed ki, mely végzés ellen nincs helye fellebbezésnek. A határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye azzal, hogy a csoportos keresetindításnak helyt adó jogerős ítélet nyilvánosságra hozatalát követő két éven túl a jelen bekezdésben írt kérelem nem terjeszthető elő.”
Miről is szól a fenti szövegrészlet? Tételezzük fel, hogy a törvény életbe lépése esetén a Mazsihisz csoportos pert indít a bankok ellen (a jogi képviselő természetesen Feldmájer Péter lenne), s a pert meg is nyeri. Meg is ítél a bíróság egy csomó pénzt. Igen ám, de „a jogvitában érdekelt csoport” bármely tagja, aki nevesítve nem szerepelt a perben, kérheti a bíróságtól, hogy az ítélet rá ne vonatkozzék. Erre egy év áll rendelkezésére, de ha elmulasztja, igazolásnak van helye, s az ítélet kihirdetésétől számított két éven belül élhet jogával. Láttuk, az alperes nem lépheti túl a számára megjelölt 15 napot (ami ugye kevesebb, mint egy év), az alperes esetében ugyanis igazolásnak helye nincs. Ez a jog csak a felperest illeti meg. A Magyar-Csiha duó tehát itt is sajátosan értelmezte a jogegyenlőség alkotmányos alapelvét.
Na de mi az értelme annak, hogy a csoport valamely tagja azt kéri: az ítélet hatálya rá ne terjedjen ki? A válasz nagyon egyszerű. Ha a per sikerrel zárult, akkor a csoport bármely tagja – ha nevesítve nem szerepelt a perben, s kéri is a bíróság végzését, hogy az ítélet rá ne vonatkozzék -, ismétlem, a csoport bármely tagja újabb pert indíthat. Ugyanazon a jogcímen, ugyanazon alperes ellen.
Képzeljük csak el a következő helyzetet. Ha a törvény hatályba lépett volna, a Mazsihisz pert indíthatna a hazai ún. „holocaust”-túlélők nevében. Ha a pert megnyerné a zsidó képződmény, akkor utána néhány ezer „túlélő” kérhetné a bíróságot, hogy végzésben mondja ki: rájuk nem vonatkozik az ítélet. A sikeren felbuzdulva ezen „túlélők” egy része újabb pert indíthatna, s ez így menne az idők végezetéig – amíg ki nem fosztják teljesen az országot.
A fentiekben a törvény fontosabb részeit ismertettem. S most nézzük, mit szólt mindehhez Sólyom László. Az országgyűlés elnökének címzett, II-1/00721-5/2010. számú levelében az elnök közölte: „a törvénnyel nem értek egyet”, s ezért azt visszaküldte a feladóhoz – bőséges indoklás kíséretében. A hosszú, közel hét oldalas levélnek csak egyetlen – témánk szempontjából különösen fontos – részletére hívom fel a figyelmet.
Sólyom elöljáróban arra hivatkozik, hogy hazánkban „nem a csoportos perlés intézményének, hanem már a hetvenes évek végétől a közérdekű keresetindításnak vannak hagyományai, amely részben hasonló funkciót lát el például a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem, a fogyatékkal élők ügyei és az egyenlő bánásmód területén”. Azután az elnök arra is hivatkozik, hogy a csoportos perlés külhoni gyakorlata és szakirodalma az előnyök mellett rámutatott „a jogintézmény alkalmazásának a veszélyeire, a visszaélés lehetőségeire is”, s ezeket a veszélyeket „elsősorban átgondolt és részletes szabályozással lehet elkerülni, illetve kizárni”. Sólyom tehát pontosan észlelte a veszélyt, hogy a megszavazott törvény a Magyar-Csiha duó intenciói szerint szinte minden területen alkalmazható lenne, hiszen Csiha – idéztem az első részben – még közösségek megsértése esetén, tehát személyiségi jogi ügyekben is alkalmazhatónak tartotta közös „művüket”. Sólyom viszont nem kitágítani, hanem szűkíteni akarja azokat a területeket, ahol a csoportos perlés jogintézményét alkalmazni lehetne:
„Álláspontom szerint ezért a jogalkotónak az egyes lehetséges ügykörökre (tehát például a fogyasztóvédelemre, a termékfelelősségre, a versenyjogra stb.) vonatkozóan részletes és speciális szabályokat kell kidolgoznia, szemben a Törvény általános, minden ügykörre hatályos szabályaival. Ezzel el lehet kerülni, hogy egy általános, valamelyik alkalmazási ügykörben esetleg indokolt rendelkezéssel egy másik jogterületen vissza lehessen élni.
Nem megengedhető továbbá, hogy a csoportos keresetindítás személyiségi jog érvényesítésére irányuljon, e tekintetben azonban a Törvény aggályokat vet fel. /…/ Ezért e tekintetben a Törvénynek egyértelműen ki kell zárnia a csoportos keresetindítás köréből a személyhez fűződő jogok érvényesítésének a körét.”
A fenti indoklással – ha ki nem mondva is – az elnök egyértelműen az ún. „holocaust”-ügyekben indítandó csoportos pereknek vetett gátat. S ezzel látszólag a történet végére értem.
Látszólag, mert néhány kérdéssel és válasszal még adós vagyok. Például azzal, hogyan függ össze az ún. „holocaust-tagadást” tiltó törvény a csoportos perlés jogintézményét bevezetni szándékozó jogszabállyal. Mert van a két jogszabály között összefüggés. Méghozzá – ahogy mondani szokás – ördögi kapcsolat. De erről majd a folytatásban szólok.
Falusy Márton – HunHír.Hu
