Beszámoló a Historica zenekar 10 éves jubileumi turné erdélyi és amerikai szakaszáról.

Jövünk hazafelé. Az óriási repülő motorjai monotonon duruzsolnak. Szinte mindenki alszik, késő este szálltunk fel Los Angelesben, próbálunk kinyújtózni a szűkre szabott ülésekben. Előttem a monitoron nézem, hogy még csak Grönland felett járunk, alig hagytuk el Kanadát, még hosszú órák vannak hátra a Müncheni leszállásig. Ólomlábakon jár az idő.

Nagy utat tettünk meg, lassan két hete, hogy elindultunk Erdélybe ünnepelni, találkozni székely barátainkkal. Első utunkra elkísért a zenekar baráti köre egy külön busszal. Óriási élmény volt! Szívet melengető érzés látni, hogy jönnek velünk együtt ünnepelni, emlékezni és mulatni, ha éppen arra van idő. Öt napos székelyföldi utazásunk igen zsúfoltra sikeredett, rengeteg meghívásnak igyekeztünk eleget tenni. A megérkezésünk estéjén egy szolid pálinkázás után eltettük magunkat másnapra. Március 15-ét Kézdivásárhelyen példásan ünneplik meg hosszú évek óta. A Gábor Áron téren felvonulnak a különböző szervezetek, a környék falvai, városai, aki él és mozog ott tolong a szobor körül, mindenki részese akar lenni az eseményeknek. A zenekar és a Historica Baráti Kör a Kézdivásárhelyi HVIM-mel vonult fel, akik idén egy óriási 10mX8m-es zászlóval lepték meg az érdeklődőket. A magyar és a székely zászlók beborították az eget, bár hajnalban még hóvihar volt, nem fázott senki sem.

Mi estére egy zártkörű kötetlen koncerttel készültünk, ez a nap a zenekar indulásának 10 éves évfordulója is volt. A koncert egy kis meglepetéssel kezdődött, baráti körünk megóvva az út viszontagságaitól, otthonról hozott egy születésnapi meglepetés tortát, amit egy kis ünnepség keretében adtak át. Dobre Feri barátunk mondott köszöntőt, és Lilla ezúttal kivételesen nekünk szavalt. Hajnalig szólt a zene, pedig a következő nap volt csak igazán sűrű!

Reggel 10 órakor már Bélafalván voltunk ahol a helyi iskolásokkal és a Bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző csapattal együtt megkoszorúztuk Tuzson János domborművét, majd a Nyerges-tetőn folytatódott a megemlékezés a Vármegyésekkel. Boldizsár Béla barátunknál csak úgy köröm közül magunkhoz vettünk néhány falatot, majd rohantunk vissza Kézdire. Részt vettünk a Kézdivásárhelyi HVIM által szervezett rajzpályázat eredményhirdetésén majd rohanás a Petőfi Moziba, ahol velünk indított az esti rockfesztivál.

Másnap elbúcsúztunk a Szikla Panziótól, ahol már évek óta lakunk háromszéki fellépéseinkkor. Ki tudja, mikor jövünk újra? Este Székelyudvarhelyen a Thunder Rock Klubban léptünk fel óriási sikerrel. Szeptemberben is elég sokan voltak, de idénre még többen lettek. A sikerhez persze nagyban hozzájárul az is, hogy az itteni klubokkal ellentétben Zotyó, a klub tulajdonosa rendszeresen hirdeti is a koncerteket, a város tele van a plakátjaival.

Néhány nappal később már a Liszt Ferenc repülőtéren vártuk a felszállást, hogy elinduljunk az Új Világ felé, életünk eddigi leghosszabb utazására. Münchenben gördülékenyen ment az átszállás és hamarosan már az Északi-tenger felé repültünk Németország felett. Csokival kibéreltük a mosdókhoz lefelé vezető lépcsőt és megpróbáltuk a repülő sör készletét kiinni. Nem sikerült.

Los Angelesben a vendéglátónk Jakabffy Zsolt várt a repülőtéren, és egy gyors autóbérlés után a szállásunkra, a Los Angelesi Egyesült Magyar Házba mentünk. Rántott csirkéből valami orbitális zabálást rendeztünk, aztán 36 óra fentlét után lefeküdtünk aludni, hogy három óra múlva talpon legyünk. Egyikünk se tudott pihenni a másik időzónában. Itthon akkor már délelőtt volt, hiába voltunk fáradtak a biológiai óránk még másképp járt. Kicsit kódorogtunk a környéken, és tartottunk egy próbát a San Fernando Völgyi Magyar Református Templomban.

Péntek este a Magyar Házban a „Kő marad!” című zenés irodalmi műsorunkat mutattuk be, Lilla helyett ezúttal Janó és én szavaltunk, meghívott vendégünk pedig Jakabffy Zsolt református lelkipásztor volt. A rendezvényen képviseltette megát a helyi magyar közélet, még Bokor Balázs, Magyarország amerikai nagykövete, a los angelesi főkonzul is rész vett, némi késéssel. Megismerkedtünk egy nagyon kedves erdélyi házaspárral, akik a másnapi koncertünkre is eljöttek, vasárnap pedig náluk töltöttük a délutánt.

A szombati nap volt az amerikai utazásunk csúcspontja! Már délelőtt ott voltunk a San Fernando völgyben, napközben ugyanis történelmi játszóház volt a magyar iskolás gyerekeknek, a mi dalaink alapján! Ilyen csodát még nem láttam! Ezek a gyerekek mindent tudtak a dalaink történelmi hátteréről. A tanítóik igazán kiváló munkát végeztek! Nagyon példamutató, hogy minden vasárnap tanítják a gyerekeknek a magyar táncokat, a történelmet, irodalmat, zenét és mindent, amit – értelemszerűen – az amerikai iskolákban nem tanulhatnak meg arról az országról, ahonnan származnak. Hiába voltunk 11 ezer kilométerre otthonról, semmi nem emlékeztetett arra, hogy Amerikában vagyunk. A falakon magyar jelképek, magyar hagyományőrző vitézek képei (Csepin Péter és a Bakonyi Poroszkálók), mindenki tisztán – akcentus nélkül – beszél magyarul, a büfében még borszéki vizet is lehet kapni, európai sört iszunk, na jó, a kintre gyártott unicum szinte ihatatlan. Egyedül az autók voltak kicsit nagyobbak, mint itthon. Sose gondoltam volna, hogy ennyire messze, otthon tudom magam érezni. Az esti koncert telt ház mellett zajlott, volt olyan ember aki Reno-ból nyolc órát autózott, hogy elhozza a fiait a koncertre, mert a Szent Korona Rádióban hallotta Varga Tibi barátom műsorát, amiben legutóbb vendég voltam.

Vasárnap a Hollywoodi Magyar Református Gyülekezet vendégei voltunk, az istentisztelet után egy kicsit halkabb műsort adtunk, tekintettel a gyülekezet korára. Itt is nagyon szerettek bennünket, komoly részt vállaltak az utazásunk terheiből is, de a legnagyobb csoda az volt, amikor a szertartás végén Nagy Bálint nagytiszteletű lelkipásztor a zászló felé fordult és felszólította a gyülekezetet, hogy énekeljük el a himnuszainkat! Azt gondoltam, hogy jó hazafiak között vagyunk, de azt, hogy Hollywoodban minden vasárnap azt imádkozza a gyülekezet, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”, nem gondoltam volna! Egy hete Erdélyben naponta többször is énekeltük az ünnepségeken és most itt a világ másik felén… Csak nyeltem a könnyeim. Református emberként, csak ezért megyek fel minden évben Csiksomlyón Babba Máriához, „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”.

Sajnos ebben a gyülekezetben elég kevés fiatallal találkoztunk, pedig itt is volna kitől tanulni! Csendes, szerény emberek. Volt, aki valamikor Pongrác Gergely mellett harcolt a Corvin közben, aztán menekülni kellett. Kijárták, hogy Los Angelesben is legyen az októberi hősöknek emlékműve, ott is áll büszkén a turulmadaras obeliszk a belvárosban a Mindszenty József bíboros téren, örök időkre emléket állítva egy kis ország nagy harcosainak Közép-Európából.

Még néhány napig élveztük a kényeztetést, voltunk a sivatagban, a hírességek utcájában Hollywoodban, Beverly Hillsben, Malibun megcsodáltuk a delfineket és a fókákat és indultunk haza.

Most itt ülünk az óriási gépen, nemsokára feltűnnek a vén Európa partjai. Otthon már várnak. Itt élünk, itt vannak a gyerekeink, asszonyaink, barátaink, ez a hazánk. Itt van dolgunk! Itt kell élnünk, halnunk, dolgoznunk, hogy hirdessük a világban ennek a nemzetnek a küzdelmeit, jelenét és múltját. A repülőgépet visszacseréljük a zenekari buszra és újult erővel nyakunkba vesszük az országot a Kárpátoktól az Adriáig. Még hátra van a 10 éves jubileumi turnét lezáró budapesti nagykoncert, remélem sokan jönnek velünk ünnepelni. Idén márciusban több utat tettünk meg, mint máskor egész évben. Még rengeteg helyen várnak, és rengeteg helyen nem tudnak rólunk. Menni kell tovább, tenni a dolgunk, hittel, szeretettel. De ha visszagondolok a Crenshaw bulvard sarkán álló kicsike templomra és a vasárnapi istentiszteletek záró soraira, új erőre kapok! A világban mindenhol ezért könyörögnek!

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

– A Kapitány –

Ézsiás Péter

Hunhír.info