valószínű, kürtöli dobhártyát repesztve
világgá sötét napon a borízű hang,
hibbant sőt eszeveszett,
ki árnyékát sikátorokban
ugorva át, tűzfalra tűzkarikát
háttal a Colosseumnak körmével ró ma,
tudnivaló: regélni róla nem ildomos
mikor s milyen volt Róma, rabszolgák
faragta, lúdláb taposta kövén a bál –
tengernyi mánia, miegymás, satöbbi
foglya, manapság az is ki vandálokat
képzel a szandál és bőrharisnya
taposta hóba; jobban jár
(másként, mint lépre csalt
madár) netán, ha forrástól torkolatig
tógában táncol, s szemet hunyva
a sóval behintett barázdák
fölött, álmában maholnap újra:
hármashalomra latin tintát locsol,
vagy magára port hint és sarat dobál,
és gondűző hobbit lobbizva magának,
sodródik uszadékfaként, akár az átlag:
söralátétet, zsírfoltos papírszalvétát,
használt fogpiszkálókat gyűjt,
s kereszthuzatban nyugtázva
barázdát, ráncokat, arcára fagyott
mosolyt, levesport old a jég vizében,
nem kérdezve soha: Istennek ostora,
farkasfalkát fegyelmező jó pásztora,
ingyen kegyelmet osztva, mint ostyaként
testét az Úr, szerte e földgolyón, Atilla,
hunok és magyarok királya, mi végre volt.