December elején a még mindig bonyolult osztrák-magyar viszony tovább egyszerűsödött. A birodalom centralizált vezetését ismét megvalósítani szándékozó udvari körök, Felix Schwarzenberg miniszterelnök vezetésével – kihasználva az észak-itáliai háború sikeres befejezését – a Magyarország számára törvényekkel biztosított önállóság megszüntetésére törekedtek. Lemondatták V. Ferdinándot, és helyette december 2-án I. Ferenc Józsefet ültették a császári trónra. Megkezdődhetett Magyarország helyzetének erőszakos megváltoztatása és visszavezetése a birodalomba.

A tervezett hadjáratban az osztrák haderőt Windisch-Grätz táborszernagy irányította, rendelkezésére a következő csapatok álltak. A főcsoportosítás Bécs környékén helyezkedett el, az I. (Jellačić-) hadtestből, a II. (Wrbna-) hadtestből és a tartalék Serbelloni-hadtestből állt, 45 000 fővel és 216 löveggel. További csapatok álltak még a főparancsnok irányítása alatt Morvaországban, ahol Balthasar Simunich altábornagy hadosztálya 4500 fővel és 12 löveggel várta a parancsot, Galíciában állomásozott a Schlik-hadtest 8400 fővel és 27 löveggel, Erdélyben Anton Puchner altábornagy 16-17 ezer főt számláló serege 24 löveggel, Stájerországban pedig Laval Nugent táborszernagy 6000 fővel. E jelentősebb csapatokon kívül további különböző feladatokkal megbízott hadoszlopok tevékenykedtek. A sikeres működéshez jelentős segítséget nyújthatott a nagy erőket foglalkoztató Bácskai és Bánsági szerb felkelők hozzávetőleg 30 000-es serege is. Az országban osztrák kézen volt a jelentősebb várak közül Arad, Temesvár és Gyulafehérvár. Az összes haderő létszáma megközelítette a 150 000 főt, mely kb. 350 löveggel rendelkezett. A hadjárat célja a magyar fővárosok, Pest és Buda elfoglalása volt, a támadás főiránya Bécs-Győr-Komárom-Buda. A csapatoknak egy időben kellett az ország központja irányába támadni.[14] A magyar csapatok főcsoportosítását – Móga lemondása után – Görgei Artúr tábornok vezette, akinek Pozsony környékén 23 000 fő és 103 löveg állt rendelkezésére. A morva határ közelében mozgósított nemzetőrök 3000 fős csoportja gyülekezett. Kassánál Pulszky Sándor alezredes 9000 főnek parancsolt. A Csucsai-szorosnál, az Erdélyből kiszorult Czetz János őrnagy mintegy 10 000 fővel, a Bácskában és a Bánságban pedig 24 000 fő állt. Arad körül 6 000 magyar katona táborozott. A Muraközben Perczel Mór tábornok parancsnoksága alá 9 000 fő tartozott. A magyar kézen lévő legfontosabb várak Komárom, Pétervárad és Eszék voltak. További erő, melyre közvetve a magyar vezetés még számíthatott, a székelyföldi Háromszéken fegyvert fogott felkelősereg. A magyar csapatok célja az volt, hogy megakadályozzák az ellenséget a határ átlépésében, valamint hogy megőrizzék az elért politikai eredményeket. A csapatok tevékenységének összehangolására közös főparancsnok nem volt, a parancsnokok legfeljebb politikai útmutatást kaptak. A szervezetek a legváltozatosabb képet mutatták, központi szabályozás nem létezett.

Az osztrák támadás december 14-én indult meg, és Simunich tábornok már 16-án elfoglalta Nagyszombatot. A főerő a Duna két partján indult meg. A határon álló magyar hadosztályok rövid ellenállás után Győrbe vonultak vissza, ahol elfoglalták az ott előkészített sáncokat. Windisch-Grätz 18-án elfoglalta Pozsonyt, itt kilenc napig maradt, ennyi idő kellett, míg a Duna bal partjáról a II. (Wrbna-) hadtestet a további támadáshoz áthozta. Az osztrák csapatok 27-én bevonultak Győrbe, melynek sáncait Görgei nem tartotta alkalmasnak hosszabb védelemre.

A magyar csapatok számára az OHB a Vértes-hegységnél jelölte meg a következő védelmi állást, melyhez Perczel Mór tábornokot is felrendelte a Drávától. Az egyesülés azonban nem valósult meg, Perczel csapatait 30-án Mórnál Jellačić I. hadteste szétverte. Görgei, miután úgy ítélte meg, hogy ez a terület sem alkalmas a védelemre, folytatta a visszavonulást. A fősereg 31-én érkezett Buda előterébe, ahol ismét védelemhez állt fel. Időközben azonban – egy eredménytelen tárgyalási kísérlettel egy időben – a magyar kormány, a fontosabb intézmények, üzemek a fővárosokat kiürítették, és Debrecenbe, illetve Nagyváradra költöztek.

A Pesten maradt katonai vezetők január 2-án tartottak haditanácsot, melyen elhatározták a fővárosok védelem nélküli kiürítését, és meghatározták a következő célt és a feladatokat. A védelem fő célja egy, a Tiszánál létrehozott csoportosítással az ellenség megállítása és lehetőség szerint a kezdeményezés átvétele volt. Ehhez a megerősített Perczel-hadtestet Szolnokra irányították, és a Bácskában, valamint a Bánságban harcoló hadtestet is a Tisza középső folyásához rendelték. A Görgei vezette fel-dunai hadsereg feladata: északi, majd észak- nyugati irányba fordulva megosztásra kényszeríteni az osztrák fősereget, és felmenteni az időközben körülzárt Lipótvárat és esetleg Komáromot. A csapatok január 3-án és 4-én kezdték meg a feladatok végrehajtását.

Windisch-Grätz, miután eredménytelenül szólította fel Komáromot a megadásra, egy megerősített dandár hátrahagyása után folytatta a támadó hadjáratot, és 5-én bevonult Pestre, egy dandárral pedig Székesfehérvárra. Ugyanekkor Simunich körülzárta Lipótvárat. Az osztrák fővezér egyelőre lemondott a további előrenyomulásról, Perczel után mindössze egy vértesdandárt, Görgei után egy hadosztályt küldött.

A legnehezebb feladatot megoldó, de csökkentett létszámú fel-dunai hadsereg (majd hadtest) 4-én hagyta el Pestet. Vácon Görgei kiáltvánnyal fordult tisztikarához a hadtest egységének fenntartása érdekében, hangsúlyozva a törvényesség fenntartásának szükségességét. A hadtest 11-én kisebb utóvédharcot vívott az üldöző Csorich-hadosztály, illetve a Lipótvár felől közeledő Simunich csapataival. Ez arra késztette Görgeit, hogy az eredeti célról lemondjon, és a bekerítés elől hadtestével a bányavárosokba meneteljen. A hadtest a tíznapos pihenőt az időközben besorozott újoncok felszerelésére és kiképzésére, az itt lévő állami vagyon összegyűjtésére, illetve pihentetésre használta. Görgei a hadügyminiszter Felső- Tiszához rendelő parancsát 25-én kapta meg, de az indulást az északról beérkező osztrák Götz-dandár is siettette.

A hadtest két oszlopban, 26-án indult el, az északi a Stureci-hágón keresztül Rózsahegyre, majd Poprádra, a déli a Garam mentén Iglóra. A keleti irányú további előrenyomulást február 5-én a Branyiszkói-hágóban a Schlik-hadtest Deym-dandára akadályozta, de őket a Guyon-hadosztály véres ütközetben elűzte. A felvidéken csatlakozott erőkkel megerősödve Görgei csapatai 10-én vonultak be Kassára, és egyesültek a környéken állomásozó felső-tiszai hadtesttel, melynek parancsnoka Klapka György ezredes volt.

Klapka ezredes január közepén vette át a Pulszky, majd Mészáros tábornok vezette 12 000 fős, 36 löveggel rendelkező sereget. Ezt a hadtestet eddig csak kudarc érte. A december 6-án a határon átkelt Schlik-hadtesttel szemben 11-én Budamérnél, majd január 4-én Kassánál sem tudott sikert elérni. A helyzetet egyrészt Klapka céltudatosabb vezetése, másrészt a Görgei-hadtest megjelenése mentette meg.

A Windisch-Grätzzal szemben álló magyar hadsereg másik hadteste, a Tisza mögé visszavonult – Perczel vezette – Központi Mozgó Sereg január 22-én visszafoglalta Szolnokot, majd 24-én Ceglédet. Innen azonban visszarendelték Szolnokra. Erre az időszakra esik két eddig magyar kézen lévő vár elvesztése is, Lipótvár és Eszék kerül a cs. kir. csapatok kezére.

(Forrás: Saját kezébe, ott, ahol… – Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból (www.mek.hu))