Már megint a Néphazugság. Nincsen nap, hogy ne tenne le bennünket, magyarokat. Csak egyet nem ért a magamfajta földi halandó: ha a berkeikben lévőknek itt olyan rossz lenniük, miért errefelé rontják a levegőt?
Érdekes, ebben az orgánumban még sohasem találkoztam efféle mondattal: „Ma izraelinek lenni szégyen.” Nem is fogok, mondhatnók. No de lássuk, mivel lépte túl ingerküszöbömet – remélve, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Szombati számában bizonyos Lengyel László a fenti címmel fejtette ki legnagyobb problémáját, azt, hogy hazánk ismét „mucsaizó-zsidózó” örökségének él. Egy bizonyos: édesapja, Lengyel Dénes (Benedek Elek unokája) forog a sírjában. Szakasztottan ugyanolyan, mint Tamás Gáspár Miklós. Zsigerileg gyűlöl mindent, ami magyar. No de lássuk közelebbről mostani irományát!
„A világ egy főre jutóan legeladósodottabb országát először a „jobboldali” Kupa-programmal, majd a „baloldali” Bokros-csomaggal sikerült államcsőd nélkül kikormányozni a válságokból, és fenntartható növekedési pályára állítani. Nem igaz, hogy az első évtized szükséges reformjai váltották ki a későbbi szélsőséges politikai indulatokat, szülték a radikális politikai erőket.”
A „Bokros-csomag” tehát olyan volt nekünk, mint a vízben fuldoklónak a mentőöv. És ezt olyasvalaki mondja, aki közgazdász, aki jelenleg is az ELTE docense! Eszembe is jutott ezt olvasva, mennyre igaza volt annak, aki majd két évtizede egyre csak azt hajtogatta, hogy az efféléktől a diplomát el kellett volna venni. Olvassuk azonban csak tovább!
„A mai Fidesz és növekvő Jobbik nem az első, hanem a második évtized torzszülöttje. Nem igaz, hogy a magyar rendszerváltás első évtizedét egy urbánus-népi, mucsaizó-zsidózó szellemi és gyakorlati hideg polgárháború határozta volna meg.”
Most nem kezdek el lapszemlézni a „rendszerváltás első évtizede” sajtójából. Nem fogom felidézni a 168 Óra, a Magyar Narancs magyarságot, kereszténységet folyton mocskoló számait. Csak lakonikusan megállapítom, hogy Lengyel elméje teljesen megbomlott. Ugyanis eszerint nem emlékszik, mennyire befeküdt akkor a médiamocsárba ő maga is, s ha kellett, mennyire egy gyékényen árult Várszegi Asztrikkal vagy Bokros Lajossal.
Legnagyobb baja jelenleg, hogy visszatértünk Mucsához, kirekesztünk mindenkit, aki más, mint mi:
„Magyarország saját civilizációs eredményeit semmisítette meg, saját kulturális szintjét vitte le, saját magatartásmintáját tette erőszakos, „ki ha én nem” stílusúvá. Letaposni a kisebbet, a gyengébbet, a szegényebbet, a nőt, a gyereket, az öreget, a nem közénk valókat, a más nemzetbelieket. Eltaposni, mert megtehetem.”
Letapossuk a más nemzetbelieket? Amikor mi, magyarok vagyunk korábban sohasem tapasztalt arányban kisebbségiek őseink hazájában? Amikor történetesen ő maga egy magyar egyetem székéből szórhatja reánk szitkait?
Ismeretes: a napokban költözött Isten vadászmezejére Lipusz Zsolt, a jeles publicista és történelemtanár. Ha igaz a hír, szíve vitte el. Megmondom őszintén, nem is csodálom. (Már csak azért sem, mert gyanítom, engem is az visz majd el egyszer.) Mert nézzük meg, kik is gyaláznak bennünket lépten-nyomon, kik azok, akiknek minden földi grádics megadatott? Kivétel nélkül olyanok, akik normális körülmények között még pedellusok sem lehetnének.
Akik, cserébe azért, hogy ott lehetnek, ahová nem valók, inkább maradnának csendben és mondanának köszönetet a kormánynak, hogy nem nyúl hozzájuk, sőt általában a magyarságnak. De nem, nem és nem. Még van merszük azt hirdetni, mint most Lengyel, hogy „ma magyarnak lenni szégyen”, mert „magunk tettük tönkre magunkat”.
Persze mondhatnók, nézőpont kérdése. Mert ha hagyjuk, hogy effélék üljenek rajtunk tort, akkor tényleg „magunk tettük tönkre magunkat”. „Ébresztő, magyarság, ismét jönnek a Kun Bélák!” – kiáltott fel 1991-ben Csurka István. Sajnos ebben tévedett. Nem jönnek, hiszen el se mentek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
