Aligha szükséges erkölcsprédikáció ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozott lelkivilágú ember megértse: akármennyire is nem szereti a történelem valamelyik egykor meghatározó alakját, nincsen joga ahhoz, hogy a vele kapcsolatos személyes emlékeket megsemmisítse. Azok ugyanis megőrzendő történelmi kordokumentumok.
Igen, azok, legyen szó szülőházról vagy könyvről. Ha egy antikváriumi aukción kalapács alá kerül egy nemzetiszocialista mű, egyetlen, annak szellemiségével egyáltalán nem egyetértőnek sincsen joga ahhoz, hogy meghiúsítsa elkelését, vagy ennek hiányában az antikváriumot megbélyegezze, amiért „náci irodalmat” propagál. Ez ugyanis nem propagálás, hanem túl azon, hogy kereskedelmi tevékenység, ismeretterjesztő szolgálat. Az éremnek ugyanis két oldala van. Hiszen hogyan érveljen valaki a „Mein Kampf”-ban foglaltak ellen, ha azt nem is ismeri, legfeljebb csak az azt többnyire ellenérvek nélkül gyalázó brosúrákat?
Mindezt a Néphazugság mai számának hírcikke (Harta Berta: Zsaroló akadályozza Hitler szülőházának bontását) apropóján írom, amelyből fehéren-feketén megtudjuk: „Politikai és anyagi csatározások színtere egy kétemeletes ház a felső-ausztriai Braunauban. 126 évvel ezelőtt itt született Adolf Hitler, és ez a mai napig megoldhatatlannak tűnő problémákat okoz.”
Az ember nem hisz a szemének. Megoldhatatlan probléma ma, hogy áll valakinek a szülőháza, aki ráadásul történelmi közszemélyiség volt? Vagy ne csak szülőházát romboljuk le, hanem semmisítsünk meg tőle és róla mindent? De olvassuk csak tovább!
„Lassan négy éve áll üresen Adolf Hitler szülőháza a felső-ausztriai Braunauban. 1889. április 20-án itt született, és egy első emeleti szűk kis bérlakásban töltötte élete első három esztendejét a fasiszta vezér.”
„Fasiszta vezér.” Tessék mondani, most akkor Benito Mussoliniról vagy Adolf Hitlerről van szó? De talán a legbeszédesebb az utolsó két bekezdés:
„A ház a háborút követően adott már otthont könyvtárnak, banknak, iskolának. Az osztrák belügyminisztérium 1972-ben megszerezte a ház bérleti jogát, ma is havi 4800 eurót fizet, hogy az épület ne válhasson neonáci emlékhellyé. 2011 őszéig ez sikerült is, a házban korlátozott munkaképességűeknek építettek ki munka- és lakhelyet. De mert a tulajdonos, a 65 éves Gerlinde Pommer nem járult hozzá a mozgássérültek életét megkönnyítő átalakításokhoz, a lakók kiköltöztek. Az Auschwitzot túlélt, kétszeres Oscar-díjas, horvát származású filmproducer és színész, a Schindler listája című film társalkotója, Branko Lustig is eredménytelenül szerette volna az épületet nemzetközi békeházzá alakítani.
A kísértetház ügyében az állam tehetetlen. Szakértői azt gyanítják, hogy a hallgatásba burkolózó hölgy egyszerű zsaroló, aki fel akarja markolni a bérleti díjat. A belügyminisztérium decemberben vásárlási ajánlatot tett, amire eddig semmiféle reakció nem érkezett. Alkotmányjogászok most azt mérlegelik, hogy ha ki nem sajátíthatják is a házat, akkor is korlátozhatják hasznosítási jogát. Elő lehet írni például, hogy emlékhelynek, történelmi rendezvények céljára nem használható. Braunau önkormányzata is szeretné, ha a rendezetlenség megszűnne – már csak azért is, mert ő felel a műemléki homlokzat rendben tartásáért. Ha sikerül egyezségre jutni Gerlinde Pommerrel, a szakemberek és politikusok azt tartanák a legbölcsebbnek, ha az épületet lebontanák, elejét véve minden további konfliktusnak.”
Szóval a német állam fizetne azért, hogy egykori vezérére annak (amúgy műemlék) szülőházánál senki ne emlékezhessen? Miféle alapon lehetne előírnia, hogy „emlékhelynek, történelmi rendezvények céljára nem használható”? Eddig úgy tudta minden halandó, hogy történelmi emlékhelyek kialakításáról és hozzájuk kapcsolódó rendezvények tartásáról a történésszakma művelői kompetensek dönteni.
Legbölcsebb az lenne, ha lebontanák Hitler szülőházát? Most túl azon, hogy a néhai birodalmi vezér iránt kialakított ellenszenvet ez inkább csökkentené, mint növelné, kegyeletsértés volna a javából.
Leírom ismét: évente kétszer szoktam temetőlátogatást szervezni fővárosunkban, egyszer a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, egyszer a Farkasréti úti Temetőben. Mindkettőben a legkülönbözőbb világnézetű személyiségek nyugszanak. Mégsem jutott sem nekem, sem egyetlen velem tartó temetőlátogató eszébe, hogy bizonyos sírokat meggyalázzon, vagy követelje az államtól megsemmisítésüket. Arról lehetne vitatkozni persze, és kellene is, hogy miért nem más temetőben nyugszanak történetesen a néhai kommunista vezetők, de az, hogy bármelyikünk is ledöntse sírjukat, elfogadhatatlan lenne. Súlyos pszichés torzulás kell tehát ahhoz, hogy valaki kegyeletsértő legyen, pláne ennyire.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
